2010. május 31., hétfő

Neked mi?


Évek óta külön laktak már. A lány egyre elfoglaltabb lett a munkájában, az anya viszont a nyugdíjas éveire egyre több szabadidővel rendelkezett, így többnyire a lány elfoglaltságához igazodott a találkozásuk. De miután a sorscsapások az utóbbi években mintha csak sorban álltak volna, mert egyre-másra érték őket, ezért önkéntelenül is szorosabbá vált a kapcsolatuk, és sűrűbben találkoztak. Két hónappal korábban a lány akkor rendült meg igazán, amikor az orvosok közölték vele, hogy édesanyja gyógyíthatatlan beteg, és nem tudni, meddig bírja.
Ettől kezdve hét közben a lány munka után mindig beugrott egy rövid látogatásra az édesanyjához, s a hét végét az anya a lányánál töltötte.
A szokásos péntek délutáni találkozást jelző csengő szavára a lány gyors léptekkel indult a bejárati ajtóhoz. Amint meglátta édesanyja törékeny alkatát, s a rászegeződő barátságos, meleg pillantását, elérzékenyülten ölelte magához. Az ölelkezésből kibontakozva, az anya szeretettel simított végig mindkét kezével lánya arcán.
Édes Istenem... Segíts neki, segíts nekem! - gondolta fájó szívvel a lány.
- Szép idő van! Drága gyerekem, elmehetnénk sétálni! - szólalt meg az anya.
- Máris?
- Akár.
- Hiszen még meg sem érkeztél! Nem vagy fáradt?
- Nem, dehogy! Amikor ilyen kellemesen süt a nap, vétek a lakásban maradni - felelte mosolyogva az anya, és csak téblábolt az előszobában. - De... Valahogy mehetnékem is van - tette hozzá.
- Akkor menjünk! - mondta határozottan a lány.
Az anya a lányába karolva, szinte kapaszkodott belé, néha összenéztek, de csak szótlanul sétáltak. Amikor tőlük távolabb az esti misére hívó harang megkondult, önkéntelenül mindketten felfigyeltek. A kis templom a főút mellett csendben húzta meg magát, s a forgalom zaját csak az időszakos harangzúgás múlta felül.
A főúttól még egy mellékút választotta el azt a telepen átfutó sétáló utat, melyen haladtak. A gyalogosok és az időnként átkerekező kerékpárosok számára kiépített, fasorokkal szegélyezett kis út hosszan kacskaringózott a telep végén lévő busz végállomásig. Kényelmesen bandukolva jó háromnegyedóra járásnak számított, s akik végig sétálták az út menti padokon közbe-közbe kisebb pihenőket tartva békésen elüldögéltek. Ők is megpihentek oda- és visszafelé is, de sem jártukban, sem ültükben sok szó nem esett közöttük, mert szavak nélkül a békés együttlét nyugalommal töltötte el mindkettőjük lelkét.
A visszaúton éppen a templom magasságában jártak, amikor az anya a karolásban enyhén megszorította a lánya karját.
- Mit szeretnél? - kérdezte a lány.
Az anya szótlanul a templom felé intett. A lány bólintott.
- Rendben, átmegyünk! - mondta, és erősen megragadva édesanyja kezét átvezette a széles úttesten, kihasználva a piros lámpák miatt éppen csituló, majd kis időre megszűnő forgalmat.
Az anya nem nézve se jobbra, se balra, csak a lánya biztonságot adó kezére hagyatkozva szedte szaporán a lábait, és csak arra ügyelt, hogy lépést tudjon tartani vele, mert alighogy átértek, hangos robajjal ismét száguldozott mögöttük a forgalom.
A templomban már korábban véget ért a mise, s a résztvevők mind távoztak, csak az orgona hatalmas lendülettel felbúgó záróakkordjai töltötték be a teret, amint beléptek. Egyedül csak ők voltak a templomban, anya és lánya, karöltve, s a zengő orgonasípok mintha őket köszöntötték volna. Az anya enyhén megszorította a lánya karját, aki hozzáhajolt, hogy a zúgó akkordok mellett meghallja, amit mondani szeretne neki.
- Menjünk a kereszthez!
A lány bólintott, mire az anya úgy megszaporázta a lépteit, szinte vonta magával a lányát is.
Az oltár melletti, oldalsó falon lévő hatalmas kereszthez érve keresztet vetve magukon megálltak. Az anya hirtelen az egyik kezével a lánya kezét fogva lábujjhegyre emelkedett, és a másik kezét az ajkához érintve, majd kinyújtva éppen elérte az óriási fakereszten függő bronzból faragott Krisztus lábát. Abban a pillanatban, mintha varázsütésre történt volna, elhallgatott az orgona, s a lány úgy érezte, a csend áhítatával különös fényesség is borult rájuk. Eleredtek a könnyei, és megrendülten nézte a beteg édesanyját, amint ágaskodva tartotta az egyensúlyát, miközben a saját szenvedéseit letéve a megbékélés hitében csókolta meg a sokat szenvedett Krisztusi lélek földi jelképét.
- Mit csinálnak itt? - hasított a meghitt csendben egy férfi hangja a hátuk mögül.
A lány megrezzent és hátranézett.
- Ön mit gondol? - felelt kérdéssel a kérdésre.
- A templom berendezési tárgyait nem lehet fogdosni! - reccsent rájuk szigorúan a férfi, miközben az oltár körüli és az oltáron lévő égő gyertyákra sorjában egy hosszú karú gyertyakoppantót borogatott.
A férfi amerre elhaladt, az elhaló gyertyalángok után szürkésfehér csíkok szálltak felfelé, s a templomot betöltötte a kioltott gyertyák jellegzetes szaga. A meghitt pillanat békés csendje, úgy szállt tova, akár az égő gyertyaláng füstje.
- Uram, Önnek Jézus a kereszten egy berendezési tárgy? - kérdezte megdöbbenve a lány.
A férfi válasz helyett zavarodottan tekintett rá.
- Senki nem fogdos semmit, édesanyám csak megérintette... Mert a lelkének volt szüksége rá... És Önnek illene tudnia, hogy ez mit jelent! - tette még hozzá a lány.
Az anya, mint akit rajtakaptak, lehajtott fejjel a lányába karolt, és odasúgta.
- Elvégeztem, amiért jöttem, nincs már itt dolgunk, menjünk innen, gyorsan!
Ahogy kiléptek a templomból, az arcukat meleg fénnyel cirógatta a napsugár, és mintha mindketten megkönnyebbültek volna.
- Köszönöm, hogy kérdezés nélkül jöttél velem, és azt is, hogy megvédtél. Végre megbékélt a lelkem - mondta hálásan az anya, és szorosan hozzábújt a lányához.
A lány tudatába váratlanul hasított bele a fájó felismerés, hogy édesanyjával ez volt az utolsó, együtt töltött sétájuk.

2010. május 29., szombat

Emberi gondoskodás

2010. május 28., péntek

Szavak nélkül...

2010. május 24., hétfő

Érints meg



Ha kisbabád vagyok – érints meg!
Szükségem van az érintésedre, úgy ahogyan talán sosem képzeled.
Ne csak mosdass, pelenkázz és etess.
Ringass el. Puszild meg az arcomat és simogass.
Nyugtató, lágy érintésed biztonságot és szeretetet ad.

Ha gyermeked vagyok – érints meg!
Akkor is, ha dacos vagyok és elutasítalak.
Ne add fel, keress új utakat, hogy közel kerülj hozzám.
Jóéjpuszid édes álmokat hoz.
Mindennapi érintésed elmeséli, mit érzel.

Ha kamasz fiad vagyok – érints meg!
Ne hidd, hogy nem kell éreznem, hogy törődsz velem
Csak azért, mert már majdnem felnőttem.
Szükségem van szerető karjaidra, szükségem van lágy hangodra.
Az élet viharában a bennem élő gyermek érted kiált.

Ha barátod vagyok – érints meg!
Semmi sem mutatja jobban szeretetedet, mint egy meleg ölelés.
Mikor szomorú vagyok, egy gyógyító érintés mondja el, hogy szeretsz.
Azt mondja el, hogy nem vagyok egyedül.
Lehet hogy az érintésed minden, amit kapok.

2010. május 21., péntek

Megtörtént eset...


Tömött 56-os villamos, két, egymással szemben lévő szék. Az egyiken egy jó arcú, kedves öreg néni kuporog, a másikon egy nő a gyerekével az ölében. A kis srác himbálja a lábát, és állandóan belerúg a néni térdébe.

Az öregasszony egyre hátrébb húzódik, várja, hogy az anya mikor szól rá a kölyökre. De mivel ez nem történik meg, udvariasan megszólítja az anyát:

- Elnézést, hogy zavarom, de a kisfia folyamatosan rugdossa a lábamat, és ez már az én koromban nem tréfa, eltalál egy csontot, vagy egy eret, akkor az újságosig, meg a patikáig se tudok lemenni. Legyen szíves szóljon rá.

- Mit akar? - reccsen rá az anya -, én nem fogom egy ilyen vénasszony miatt korlátozni a gyerekemet testi szabadságában! Foglalkozzon a saját dolgával, ne az én gyerekemmel!

A villamoson mindenki megdöbbenéssel nézi végig a jelenetet, míg egy tipikus rocker (acélbetétes, tar frizura, feszülős gatya, bőrkabát, fülében üvölt a Tankcsapda) kiveszi a szájából a rágót, az anyuka hajába gyönyörűen beledolgozza, majd lágyan így szól:

- Engem se korlátoztak gyerekkoromban!

2010. május 18., kedd

A boldog fa


Amikor a fiú kicsi volt, könnyedén felmászott a fára, megette a gyümölcseit, és gondtalanul aludt az árnyékában. A fa szerette ezeket az éveket, és boldog volt...

Aztán, ahogy a fiú nőtt, egyre kevesebb időt töltött a fával.
"Gyere, játszunk!" - mondta a fa, de a fiatalembert már csak a pénz érdekelte.
"Akkor vedd el az összes gyümölcsömet, és add el!" - ajánlotta fel a fa.
A fiatalember, így tett, és a fa boldog volt...
Hosszú idő telt el, a fiatalember felnőtt férfi lett, amikor újra eljött a fához. A fa mosolygott, ahogy megpillantotta.
"Gyere, beszélgessünk!" - javasolta barátságosan.
De a férfi már belefárad a világ dolgaiba, teljesen el akart vonulni az emberektől.
"Vágj ki, és a törzsemből készíts magadnak egy csónakot, azzal csendes vizekre
evezhetsz!" - mondta készségesen a fa.
A férfi így tett, és elutazott. A fa örült, hogy segíthetett. Bár gyökereivel erősebben kellett kapaszkodnia a földbe, boldog volt...
Újra sok évszak telt el, és a fa türelmesen várt. A férfi öregemberként tért vissza hozzá. Már nem volt kedve beszélgetni, már nem érdekelte a pénz, nem kereste az utazást. Eltékozolt élete végén visszatért az adakozó fához, mert annak a hűsége volt egyetlen vigasza.
A fa megértő szeretettel fogadta a fáradt vándort, akivel együtt öregedett az évek során.
"Nézd, van még egy egész jó csonkom. Csak ülj le rá, és pihenj!" - mondta.
Az öregember leült a mohos törzsre, és szeméből néhány könnycsepp hullt a száraz avarra. A fa megértéssel hordozta a gyönge testet, és boldog volt...

Az Úr Jézus ezt mondta a tanítványainak:

"Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nincs senkiben nagyobb szeretet, mintha valaki életét adja barátaiért.
Ti barátaim vagytok, ha az teszitek, amit én parancsolok nektek".(Jn 15,12-14).

Ch. Swindoll nyomán

2010. május 17., hétfő

Aki a Fiút viszi, mindent visz

Egy vagyonos ember és a fia minden különleges művészi alkotást össze akartak gyűjteni. Minden megtalálható volt a gyűjteményükben Picassótól-Raphaelig. Gyakran leültek együtt és csodálták a nagyszerű munkákat. Mikor a vietnami konfliktus kitört, a fiú elment a háborúba. Bátran életét adta, mikor megmentett egy másik katonát. Amikor az apa megtudta, mélyen gyászolta egyetlen fiát. Hónapokkal később, épp Karácsony előtt kopogtattak az ajtón.

Egy fiatalember állt az ajtóban, hatalmas csomaggal a kezeiben.
Így szólt: „Uram Ön nem ismer engem. Én vagyok az a katona, aki a fiának köszönheti az életét. Aznap sok embert mentett meg. Éppen engem vitt biztonságba, mikor egy golyó szíven találta, és ő azonnal meghalt. Gyakran beszélt nekem Önről és a művészet iránti szeretetéről.
- A fiatalember felemelte a csomagját. -
Tudom, hogy ez nem nagy valami. Nem vagyok nagy művész, de azt hiszem, a fia szeretné, ha ezt megtartaná.”
Az apa kinyitotta a csomagot. A fiáról készült portré volt, amit a fiatalember festett. Csodálta, hogy a katona mennyire meg tudta ragadni a fia személyiségét. Az apa szemei megteltek könnyel. Megköszönte neki a képet, és felajánlotta, hogy kifizeti.
„Oh, nem uram, soha nem tudom visszafizetni, amit a fia értem tett. Ez ajándék.”
Az apa jól látható helyre akasztotta a portét, így ha látogatók jöttek, a fiáról készült kép volt az első, amit megmutatott nekik a kollekcióból.
Néhány hónappal később az ember meghalt.
Sor került a képek elárverezésére.
Sok befolyásos ember összegyűlt, és izgatottan várták, hogy megvehessék az értékes képeket a saját gyűjteményükbe. A fiúról készült kép az emelvényen volt. Az árverésvezető kopogtatott a kalapáccsal.
„Az árverést ezzel a képpel kezdjük.”
„Ki akarja megvenni ezt a képet?- kiáltott valaki hátulról.
-Látni akarjuk a híres képeket. Hagyja ezt!”
Az árverésvezető azonban hajthatatlan maradt.
„Mennyi a kikiáltási ára ennek a képnek? Ki kezdi el az ajánlást? 100$-ért, 200$-ért?”
Egy másik hang mérgesen kiáltotta.
„Nem azért jöttünk, hogy ezt a képet nézzük! Mi Van Goghot, Rembrandtot akarunk! Gyerünk már az igazi képekkel!”
De az árverésvezető tovább folytatta.
„A fiú, a fiú. Kinek kell a fiú?”
Végül egy ember szólalt meg a terem hátuljából. Ő volt hosszú ideig az embernek és fiának kertésze.
„Elviszem 10$-ért.”
Szegény ember lévén, az volt minden, amit fel tudott ajánlani.
„Ki ajánl érte 20$-t?”
„Adja neki oda 10$-ért! Nézzük a mestereket!”
„10$ az ajánlat. Ki ad érte 20$-t?”
A tömeg kezdett mérges lenni. Nem akarták ezt a képet. Sokkal értékesebb festményeket szerettek volna a gyűjteményükbe.
Az árverésvezető csapott a kalapáccsal.
„Először, másodszor, eladva 10$-ért.”
Egy ember a második sorból közbekiáltott.
„Gyerünk már a többi képpel!”
Az árverésvezető letette a kalapácsot.
„Az aukciónak vége.”
„Mi lesz a festményekkel?”
„Sajnálom. Mikor felhívtak, hogy levezessem ezt az aukciót, elárultak nekem egy titkot, mely a végakaratban feltétel volt. Egészen eddig nem mondhattam el. Csak a fiú portréja volt eladó. Aki azt megveszi, az örökölheti az egész vagyont, beleértve a festményeket is. Az, aki elviszi a fiút, megkap mindent.”

Isten nekünk adta az Ő Fiát 2000 évvel ezelőtt, hogy meghaljon a kereszten. Hasonlóan az árveréshez, az üzenet ma is ugyanaz. A Fiú, a Fiú, ki viszi el a Fiút? Hiszen akié a Fiú, az megkap mindent vele együtt.

2010. május 11., kedd

Szemelvények iskolai dolgozatokból

Ezeket a mondatokat iskolai dolgozatokban találták:



Amíg Madách a börtönben sínylődött, felesége romlásnak indult.

A janicsárok felmentek Budára, elszaporodtak és elfoglaltak a várat.

IV. Béla a tatárjárás után a kihalt nép pótlásáról személyesen gondoskodott.

IV. Béla várromokat épített.

A hős várkatonák általában nem érték meg a haláluk napját, mert már
korábban elestek a csatában.

Dugovics Titusz hátsóját a falnak támasztotta, és azon felmászott.

A századfordulón Ady termékenyítette meg a tudósokat.

Radnóti Miklós fasiszta építőtáborban halt meg.

Móricz Zsigmond később megnősül, és elveszi feleségét.

A néma Katrin hallgatag lett...

Arany János 1817-tól 1822-ig született.

A Hunyadi László olyan ballada, amelyben a főhőst feldolgozzák.

Rákóczi Ferenc úgy halt meg, hogy belefulladt a Rodostóba.

Arany János velszi bárdokkal sújtott le a Habsburg-házra.

Leonardo da Vinci két olasz földbirtokos volt a középkorban.

Zrínyi Miklóst a bécsi kamara által feltüzelt vadkan ölte meg.

Petőfi egy szegény cselédlány és a magyar nép fia.

Petőfi mindent megtenne a nemzet érdekében, csakhogy ő is hősi halott
legyen.

Petőfi úgy rohant a csatába, hogy jobb kezében a vers, bal kezében
pedig a kard volt.

Kölcsey 1815. januárjától 1816. tavaszáig nem írt verset. Ebből az
időszakból 3 verse maradt ránk.

Zrínyinek csak fél szeme volt, ám ez nagyon zavarta a csatákban.

A katonák életüket és halálukat kockáztatták.

A hős holtan esett össze. Ezt később nagyon sajnálta, de akkor már nem
volt mit tenni.

A víz oxigénből és folyadékból áll.

A mocsári vész 1526-ban volt.

A Szent Jobb István király bal keze.

Janus Pannonius 15 éves korában elterjedt Európában.

Szemünk közepén van egy nyílás, amely mindenkinek fekete, mivel a
fejünk belül sötét.

A föníciaiak kereskedtek és iparkodtak.

A gesztenyesütögető néni kiáll a sarokra, és odacsalogatja az
embereket a szagával.

Arábiában a vizet cisztercitákban gyűjtik.

Sok régi kőzetben megtalálhatóak az őskori halak lábnyomai.

Döbrögi a harmadik levonásban két púppal gyarapodik.

A középkorban a várakat katakombákkal lőtték.

Kanada területe egyenlő Európa lakosságával.

A kenguru kicsinye fészeklakó.

A ménes egy nagy lócsomó.

Toldi a csónak felé indult, mikor a cseh vitéz elővette a kardját
és majdnem lelőtte Toldi Miklóst, ő azonban észrevette a fondorlatos tervet.

Boldog Margit az erény útját követte. Ártatlan életét és
elsőszülött gyermekét az Úrnak ajánlotta.

Szulimánt a szigeti ostromnál megölték, ezért egyelőre felhagyott
azzal a szándékával, hogy Magyarországot meghódítsa.

Kolombusz háromszor indult útnak, bár a második útján meghalt.

Az őserdő olyan terület, ahova emberi kéz még nem tette be a lábát.

Zrínyit a bécsi kamarilla által felbérelt ólmozott vadkan ölte meg.

Lincoln anyja már csecsemő korában meghalt.

És akkor a költő megírta a Szundi két apródja című verset.

Julius Ceasart a márciusi Idusok ölték meg.

Egyiptom őslakói a múmiák.

A Magna Charta Libertatum kimondta, hogy ugyanazért a bűnért
senkit nem lehet kétszer megölni.

A kutatók az őshazában megtaláltak az ősmagyarok hátrahagyott részeit.

A Bibliát Guttenberg találta fel.

Anonymus III. Béla névtelen jegyese volt.

A XVIII. századi főurak palotakertjei tele voltak szépen nyírt
szökőkutakkal.

A baktériumokról: Van mikroszkopikus, ami kicsit nagyobb, mint ami
mikroszkóppal látható.

A középkorú lovagok a lovagi tornákon mindig egy hölgyet tűztek maguk elé.

A nemzetiségi iskolákba több ajkú diákok járnak.

Nyáron nő a kalapos gomba, télen a kucsmagomba.

Villon fő műve az Ótestamentum.

A görög ábécé kezdete: alfa, béta, céda...

II. József, a vaskalapos király Mária és Terézia fia volt.

A fecske egy költöző madár olyan, mint a gólya, csak sokkal
kisebb és nem hasonlít rá.


Barbarossa seregében kitört a pestis, amely elől maga a császár is
csak álruhában tudott menekülni.

Ady Boncza Bertalant vette feleségül.

Bombay éghajlata olyan egészségtelen, hogy lakosai máshol laknak.

A kőolajat kövekből sajtolták.

Eötvös József többek között Budán született.

Csapadékfajta: lisztharmat.

A cápa jellemzése: Embert nem eszik, de nem lehet benne bízni.

2010. május 10., hétfő

Talpra állni


Az alpesi hegyeket szívesen fotózzák a tóban tükröződő képükkel együtt. A két kép összetartozik, s addig nincs is baj, amíg egy követ bele nem ejtünk a tükörképbe.
Abban a pillanatban csak az eredeti hegy marad a helyén, a tükörkép összekuszálódik. De egy idő után újra kitisztul.

Mi emberek is tükörképek vagyunk, Isten tükörképei. Annyi a különbség a hegyhez képest, hogy mi élő tükörképek vagyunk. Szabad akaratunk is van. És emiatt művelünk furcsa dolgokat.
Pl. tükör létünk ellenére el akarjuk tüntetni a forrást. Isten kihagyásával talpra akarunk állni. Vagy hozzászokunk ahhoz, hogy isteni tisztaságunkat összekuszáljuk a bűnökkel, és rámondjuk, hogy ez a jó.

Az igazi talpra állás a mennyország lesz, de addig is becsüljük meg az alkalmakat, amikor Isten a fejünkből a szívünkbe akarja küldeni a vért.

(Sánta János)

2010. május 4., kedd

Így is lehet...