2010. augusztus 27., péntek

Megható előadás



Volt egyszer egy Shakespeare-színész, aki nagy hírnévre tett szert egyszemélyes előadásaival, melyek során klasszikus művekből olvasott, illetve mondott el részleteket. Előadását mindig a huszonharmadik zsoltár drámai elszavalásával zárta. Kivétel nélkül minden este, amikor a színész elkezdte szavalását – Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm – a tömeg feszülten figyelt. A zsoltár végén pedig viharos tapssal, fennállva ünnepelték a színészt, aki hihetetlen képességgel keltette életre a zsoltárt.

Egyik este azonban, éppen amikor a színész a huszonharmadik zsoltár szokásos elmondására készült, egy fiatalember felállt a nézőtéren, és így szólt: „Uram, megengedné, hogy ma este én mondjam el a huszonharmadik zsoltárt?”
A színészt meghökkentette ez a szokatlan kérés, de megengedte a fiatalembernek, hogy előrejöjjön, kiálljon a színpad közepére, és elszavalja a zsoltárt. Gondolta, hogy ennek a gyakorlatlan fiatalembernek a képessége úgysem vetekedhet az ő tehetségével.
A fiatalember halk hangon kezdte szavalni a zsoltár szavait. Amikor a végére ért, nem volt taps. Nem állt fel a közönség a tetszését kinyilvánítani, mint más estéken tette. Csak sírást lehetett hallani. A nézőket annyira meghatotta a fiatalember előadása, hogy minden szem megtelt könnyel.
A színész döbbenten fordul a fiatalemberhez: „Ezt én nem értem. Én már évek óta szavalom a huszonharmadik zsoltárt. Egy egész élet gyakorlata és tapasztalata áll mögöttem, de soha nem voltam képes úgy meghatni a közönséget, ahogy ön tette ma este.
Mondja, mi a titka?”
A fiatalember alázatosan így felelt: „Nos, uram, ön ismeri a zsoltárt, én pedig ismerem a Pásztort!”
Nem elég csupán ismerni a Biblia tartalmát, történeteit, mondásait és tanításait. Ha nem ismered a Szerzőjét, a Biblia is csak ugyanolyan könyv lesz számodra, mint a többi. Ha azonban Jézus Krisztusba veted a hitedet, és személyes kapcsolatba kerülsz az Atya Istennel, akkor a Biblia valóban élő és ható lesz számodra, „élesebb minden kétélű kardnál” (Zsidókhoz írt levél 4:12.)

2010. augusztus 25., szerda

Te és az Isten



Gondoltál-e már arra, hogy milyen csodálatos a világ?
Mennyire egész és mennyire tökéletes minden, amit nem az ember alkotott?
Nézz meg egy virágot! A legegyszerűbbet: nézz meg egy hóvirágot!
Honnan tudja meg bent a föld alatt, hogy odakint már elment a hó s az ágak könnyező rügyein cinkék hintáznak a napsütésben? Nincs telefonja, rádiója sincsen, mégis értesül arról, hogy mennyire haladt a világ a tavasszal. Hideg föld öleli még a gyökeret, de már megindulnak benne az élet nedvei és moccan a csíra. Felüti kis zöld fejét a nyirkos falevelek alól. Kinő a szár, utána futnak a levelek. Zöldek. A föld nedvei összetalálkoznak a napsugárral és zöldre festik a hajszálereket. Aztán kinyílik a szár, kifeslik a bimbó, előkacag a virág. Kacag. Szinte hallani lehet.

Nézd meg jól, milyen szép! Milyen szép és milyen tökéletes. Ember-művész nem alkotott még hozzá foghatót, csak másolt. Egy láthatatlan nagy művész keze dolgozik körülötted.
Néztél vízcseppet mikroszkóp alatt? Mennyi ezer élet nyüzsög benne. Egy egész világ. Minden vízcsepp egy világ. Minden világ egy vízcsepp. Önmagáért való zárt egész. A Te szemedben céltalan, mert nem vagy művész. Művész csak egy van ezen a világon, egyetlenegy, aki alkot. Napról-napra, percről-percre, mindig újat és mindig ugyanazt.

Nézd a fát! Nézd a hegyet! Nézd meg a folyót vagy a tengert! És gondold el, hány milliárd vízcsepp van benne, hány milliárd vízcseppbe zárt világ! És aztán gondolj a csillagokra! Azokra, amiket ismersz, és azokra, amiket nem ismerhetsz. Tiszta éjszakákon nézz föl az égboltra: olyan éppen, mint a vízcsepp a mikroszkóp alatt. Minden csillag egy élő valami és köztük a Tied, a Föld, talán a legkisebb. Gondold csak el, hány milliárd vízcsepp lehet még ezen az egyen kívül, amit ismersz.

És akkor gondolj szánalommal azokra, akik el akarják hitetni Veled, hogy nincs Isten.
Nincs, mert ez, vagy amaz így történt. Mert romokban fekszik a házad. Mert meghaltak sokan, akiket szerettél. Mert kevés a kenyér. Mert sok a nyomorúság. A világban, mondod, nincsen igazság. És a Te világodat érted alatta. A Te külön világodat, ezt az aszfaltos, vízvezetékes, órabéres és gyárkéményes világot. A nyakkendős, nyúlszőrkalapos, szénhiánnyal küzdő, műhelyszagú és paragrafusok közé zsúfolt világot. És elfelejted, hogy ezt a világot Te csináltad magadnak. Te és a többi emberek, és így egyedül ti vagytok felelősek mindazért, ami benne történik.

Istennek semmi köze a házakhoz és az órabérekhez, az általad feltalált bombákhoz és drótsövényekhez, semmi köze ahhoz, hogy kapsz-e nyugdíjat vagy sem és hogy meg tudsz-e élni abból a fizetésből, amit a többi emberek adnak Neked az önként magadra vállalt munkáért. Isten bele sem néz a számlakönyveidbe, nem törődik a gépeiddel és talán azt sem tudja, hogy létezik az egyik vízcsepp milliomodik porszemén egy úgynevezett társadalmi rendszer, amit mesterségesen fölépítettél magadnak és amivel most nem vagy megelégedve. Ő a csillagrendszerekkel és az ibolyák gyökerével törődik csupán.

Isten művész, aki megalkotta a világok milliárdjait és pillanatról pillanatra újakat alkot. Amit Ő alkotott, azért vállalja a felelősséget. Ott minden az Ő elgondolása szerint történik, tiszta és művészi törvények alapján. Ott nincsenek meglepetések és váratlan fordulatok. Nincs győzelme a gonosznak, mert nincs gonosz. Ezt a fogalmat az ember alkotta és emelte földöntúli alapzatra, hogy megbocsáthasson magának, ha ostobaságokat cselekszik. A sas nem gonosz, amikor lecsap a galambra. Fiainak viszi, hogy élhessenek. Művészi rendező keze igazította így a szerepeket, hogy ne szaporodhassanak el a galambok s ne egyék el az egerek elől a gabonát.

Az ember alkotott magának egy külön világot, a vízcseppen belül. Kiugrott a nagy együttesből, kivonta magát a művészi rendező keze alól, ácsolt magának külön színpadot, pingált magának külön díszleteket s maga osztja ki magának a szerepeket benne. Hát ne jajgasson, ha rosszul sikerül az előadás. Ha a kontár módon ácsolt kulisszák olykor rászakadnak és rozsdás szögekbe veri a fejét. Maga tette oda a szögeket.

Ha rosszul mennek tehát a dolgaid, ne csodálkozz. És főleg ne igyekezz Istenre hárítani a ballépések felelősségét. Szabad kezet kértél, s Ő, amennyire lehetett, szabad kezet adott. A lerombolt házakért, a drágaságért, a feketepiacért, a szénhiányért s azért, hogy pénz nélkül maradtál és vakarod a fejed: Ő igazán nem tehet. Talán nem is tud ezekről. Nem kíváncsi, hogy az Ő rendjén kívül, a sok milliárd vízcsepp közül az egyikben egy izgága kis moszatocska a maga önteltségéből mire végezte. Neki a hóvirágokra van gondja, meg a madarakra. A csillagokra és a fákra. Meg arra, hogy szüless és meghalj. És hogy a gyomrod - feltéve, ha mértéktelenségedben el nem rontottad - megeméssze az ételt, amit adsz neki. Nem felelős, ha szíved idő előtt megunja pumpálni a véredet, mert hanyagul és könnyelműen elrontottad felesleges izgalmakkal, amiket a magad bosszantására sikerrel kiagyaltál.
Egyáltalában: az Istennek hagyj békét saját világoddal kapcsolatban. Nem várhatod, hogy Ő menjen oda hozzád, ha magad voltál az, aki fölényes emberi elmédre hivatkozva hátat fordítottál Neki. Te kell fölkeressed Őt, ha vissza akarsz Hozzá térni. Könnyen megleled, ha igaz és tiszta benned a szándék. Ha nem sértett hiúságodat és csalódott önzésedet akarod Neki elpanaszolni, hanem egyszerűen csak látni akarod Őt s megnyugodni abban, hogy van.

Ott leled mindég, a műhelyében. A vízcseppben, amit számodra alkotott. Csak nyisd ki a szemedet jól.
Megtalálod a fűszálban, amikor éppen nő. A virágban, mikor a szirmait bontja. A pillangóban, ahogy szárnyra kél. Ott dolgozik. És ha elég tisztán és elég egyszerűen állasz meg előtte, levetve minden magadra aggatott bohóc-cicomát, amit társadalompolitikának, tudománynak vagy előítéletnek nevezel: akkor talán reád is néz. Talán még reád is mosolyog.
Mélységesmély, szelíd művész-szemével végigsimogat és azt mondja:
- Bizony látom, rossz bőrben vagy fiam. Ideje volt, hogy visszatérj közénk.

(Wass Albert: Te és az Isten)

2010. augusztus 24., kedd

Mindig csak adni



A jó kút csendesen ontja vizét,
így telik minden napja.
Áldott élet ez, fontolgatni: 
Csak adni, adni, minden napon.
Ilyen kúttá kellene lennem, 
Csak adni teljes életemben.
Mindig csak adni? Ez terhet is jelenthet!

Jó kút, nem érzed ezt a terhet?
Belenézek, tükre rám ragyog-
de hiszen a forrás nem én vagyok!
Árad belém, csak én továbbadom. 
Hadd éljek ilyen kútéletet,
osszak áldást és sok-sok szeretetet!
Nem az enyém, Krisztustól kapom, 
egyszerűen csak továbbadom.

2010. augusztus 17., kedd

Egérfogó


Az egér egy lyukból nézi a parasztot és a parasztasszonyt, amint egy
csomagot bont fel. Elszörnyülködve látja, hogy egérfogó van benne.
Kiszalad az udvarra, és kiabál: "Egérfogó, egérfogó"!
A tyúk ránéz, és azt mondja:
- Tudom, hogy nagyon félsz, de nekem nincs mitől félnem.
Az egér a disznóhoz szalad. A disznó röfög egy kicsit, és azt mondja:
- Sajnálom, ez rám nem vonatkozik, de imádkozni fogok érted.
Az egér a tehénhez menekül. A tehén elbőgi magát:
- Egérke, sajnálom, de nem az én bőrömről van szó!
Az egér lehajtott fejjel tér haza.
Még azon az éjszakán a házban nagy zajjal lecsapódott az egérfogó.
A parasztasszony sietett megnézni, mit fogott az egérfogó. A sötétben nem
vette észre, hogy mérges kígyó esett a csapdába, és az állat megmarta a
lábát.
A paraszt bevitte a kórházba a feleségét. Nemsokára hazaengedték, de még
mindig lázas volt. A paraszt tyúkot vágott és erőlevest készített az
asszonynak, de szenvedése nem múlt el. Jöttek a barátok, egész nap ápolták,
gondoskodtak róla. A paraszt disznót vágott, hogy legyen mit enni, de semmi
sem segített, az asszony meghalt. A temetésre sokan eljöttek. A paraszt
tehenet vágott, hogy legyen elég ennivaló a halotti toron.
Az egér szomorúan nézte végig a halotti tort.
Ha megtudod, hogy valakinek problémája van, és azt gondolod, hogy ez téged
nem érint - gondolkodj el. Mindannyian ugyanazon az úton haladunk, amelynek
neve: ÉLET. Minden ember és minden esemény az élet képzeletbeli szőttesének
egy-egy fonala...

2010. augusztus 13., péntek

Válaszd az életet


Sándor olyan srác volt, aki tényleg meg tudott őrjíteni.
Mindig jókedvű volt és mindig tudott valami pozitívat mondani.
Ha valaki megkérdezte, hogy, hogy van, azt válaszolta:
"Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem." Született optimista volt.
Ha valamelyik ismerősének rossz napja volt, Sándor azt mondta neki, hogy
a helyzet pozitív oldalát kell néznie.
Annyira kíváncsivá tett a természete, hogy egy nap odamentem hozzá és
azt mondtam:
Ezt egyszerűen nem értem. Nem gondolkozhatsz mindig pozitívan.
Hogy csinálod ezt?"
Sándor azt válaszolta: "Ha reggel felkelek, azt mondom magamnak:
Két lehetőséged van.
Választhatsz, hogy jó- vagy rosszkedvű akarsz-e lenni.
Minden alkalommal,ha történik valami, magam választhatok, hogy
elszenvedője legyek a helyzetnek, vagy tanuljak belőle.
Minden alkalommal, ha odajön valaki hozzám, hogy panaszkodjon,
elfogadhatom a panaszkodását vagy felhívhatom a figyelmét az élet szépségeire. Én a
pozitív oldalt választottam."
"Jó, rendben, de ez nem olyan egyszerű." szóltam közbe.
"De, egyszerű." - mondta Sándor, "az élet csupa választási lehetőségből
áll.
Te döntöd el, hogyan reagálsz a különböző helyzetekben. Választhatsz,
hogy az emberek hogyan befolyásolják a hangulatod. A mottóm: te döntöd el,
hogy hogyan éled az életed."
Elgondolkoztam Sándor szavain. Rövid idővel később elhagytam a Vagon
gyárat, hogy önálló legyek.
Szem elől tévesztettük egymást, de gyakran gondoltam rá, ha úgy
döntöttem, hogy élek.
Néhány évvel később megtudtam, hogy Sándor súlyos balesetet szenvedett.
Leesett egy kb. 18 méter magas toronyról. 18 órás műtét és sok hetes
intenzív ápolás után Sándort elbocsátották a kórházból fémtámaszokkal a
hátában.
Mikor meglátogattam, megkérdeztem, hogy érzi magát.
Azt válaszolta: "Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem.
Szeretnéd látni a sebemet?"
Lemondtam róla, de megkérdeztem, hogy mi játszódott le benne a baleset
pillanatában.
"Nos, az első, ami átsuhant az agyamon az volt, hogy a lányom - aki pár
hét múlva jön világra - jól van-e? Mikor pedig a földön feküdtem,
emlékeztem, hogy két lehetőségem van: választhattam, hogy élek vagy meghalok."
"Féltél? Elvesztetted az emlékezeted?" akartam tudni.
Sándor folytatta:
"Az ápolók valóban jó munkát végeztek. Végig azt mondogatták, hogy jól vagyok.
De mikor begurítottak a sürgősségire, láttam az orvosok és nővérek arckifejezését,
ami azt jelentette: 'Halott ember.'
És tudtam, hogy át kell vennem az irányítást."
Mit csináltál?" - kérdeztem tőle.
Nos, mikor egy felvételis nővérke hangosan megkérdezte, hogy allergiás
vagyok-e valamire, igennel válaszoltam.
Az orvosok és nővérek csöndben várták a válaszom.
Mély levegőt véve visszaordítottam: 'A gravitációra!'
Mialatt az egész csapat nevetett, elmagyaráztam nekik: az életet
választottam.
Tehát úgy operáltak meg, mint ha élő lennék és nem halott."
Sándor a tehetséges orvosoknak köszönhetően maradt életben, de csodálni
való hozzáállásával is.
Tőle tanultam meg, hogy mindennap lehetőségünk van választani, teljes
életet élni. Hozzáállás kérdése minden.
Ezért ne aggódj amiatt, mi lesz holnap.
Mindennap van elég, ami miatt aggódhatsz. És a ma az a holnap, ami miatt
tegnap aggódtál."