2011. március 17., csütörtök

2011. március 15., kedd

Isten csodája



Ameddig a történet csillaga 
Röpíti a múltakba sugarát: 
A szem saját kezünkben mindenütt 
Saját szivünkre célzó gyilkot lát, 
S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!... 
Isten csodája, hogy még áll hazánk. 

Igy hordozunk sok százados sebet, 
Keblünk soha be nem gyógyúlhatott; 
Mérget kellett mindenkor innia, 
Ki sebeinkre önte balzsamot. 
Valami rosz szellemtől származánk! 
Isten csodája, hogy még áll hazánk. 

S míg egymást martuk szennyes koncokért, 
Mint a szeméten a silány ebek, 
Azt vettük észre csak, hogy ezalatt 
Az oroszlánok itt termettenek; 
Jött a tatár, jött a török reánk. 
Isten csodája, hogy még áll hazánk. 

Ott foly Sajó... oly görbén kanyarog, 
Mint ember, aki görcsben haldokol; 
Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá 
Az óriási nadály, a mogol, 
S holttesteinket fölfalá a láng! 
Isten csodája, hogy még áll hazánk. 

S ott van Mohács... ott nyomta a királyt 
Sárkoporsóba páncéla s lova, 
S készult számunkra a ledőlt király 
Kardjából a rettentő zabola, 
Melytől még most is ég és vérzik szánk!... 
Isten csodája, hogy még áll hazánk. 

Mi lesz belőlünk?... ezt én kérdezem, 
De mily kevesen gondolnak vele. 
Oh nemzetem, magyar nép! éltedet 
Mindig csak a jó sorsra bízod-e? 
Ne csak istenben bízzunk, mint bizánk; 
Emberségünkből álljon fönn hazánk! 

Szalkszentmárton, 1846. január   (Petőfi Sándor)

2011. március 12., szombat

Magyar mise


és itt a szöveg: 

Köszönet Zöldmimózának érte!

2011. március 2., szerda

A Te akaratod



Teljesüljön a Te akaratod:
a Miatyánkból ezt tudom már csak.
Bimbóban nem marad meg a virág,
és visszafele nem foly a patak.

Teljesüljön a Te akaratod:
be fölösleges minden más beszéd…
Az én kezem, e vézna, gyönge kéz
hogy tartaná fel az Isten kezét?

Minden léleknek csak egy útja van
és csak ezen az egy úton mehet.
És nem lépheti által önmagát
és öntörvénye ellen nem tehet.

Bizonnyal minden úgy van jól, ahogy van.
És ez az eszme megnyugvást is ád:
ki sorsával vív, alája kerül
és győz, ki néki megadja magát.

Reményik Sándor