2013. november 25., hétfő

A ceruza öt értéke



A gyermek nézte a nagyapját, amint levelet ír. Egy adott pillanatban megkérdezte tőle: - Olyan mesét írsz, ami velünk megtörtént? Vagy talán egy rólam szóló történetet írsz? Nagyapja félbe hagyta az írást és mosolyogva ezt mondta unokájának: - Igaz, rólad írok. Azonban a szavaknál fontosabb a ceruza, amivel írok. Szeretném, ha ilyen lennél te is, amikor megnősz. A gyermek értetlenkedve nézte a ceruzát, mivel semmi különöset nem látott rajta. - De ez olyan mint az összes többi ceruza, amit életemben láttam! - Minden attól függ, hogyan nézed a dolgokat. A ceruzának öt értéke van, amit ha sikerül megtartanunk, olyan emberré válunk, aki egész életében békében fog élni a világgal.

Első érték: Tehetsz nagy dolgokat, de soha ne feledd, hogy létezik egy lépteinket vezető Kéz. Ezt a kezet Istennek nevezzük és Ő vezet mindig kívánsága szerint minket.

A második érték: Időnként abba kell hagynom az írást, hogy meghegyezzem a ceruzát. Ez kevés fájdalmat okoz a ceruzának, azonban végül élesebb lesz. Tehát el kell tudnod viselni a fájdalmakat, mivel ezek tesznek jobbá téged.

A harmadik érték: A ceruza megengedi nekünk a radír használatát, hogy kitörüljük azt, ami téves. Meg kell értened azt, hogy kijavítani egy dolgot nem jelent feltétlenül rosszat, a legfontosabb az, hogy megmaradjunk az igaz, egyenes úton.

A negyedik érték: A ceruzának nem a fája vagy külső formája a fontos, hanem a benne lévő grafit. Ugyanígy gondozd azt, ami benned történik.

És végül az ötödik érték: Mindig nyomot hagy. Neked is tudnod kell, hogy bármit teszel is életedben, nyomokat fog hagyni, ezért meg kell próbálnod minden tettedet tudatosítani.

2013. május 10., péntek

Válságkezelés - így is lehet


"Egy idős néni áll a tavaszi zimankóban az út szélén, fején karton kendő, kezében egy kisebb zsák és szelíden integet. Megálltam, felvettem a nénit, és elkezdünk társalogni. Hamar kiderül, hogy dióbelet visz a szentgyörgyi piacra. Kérdés nélkül elkezd mesélni:

Gyerekkoromban nagytatámmal ültettünk tíz diófát, locsoltuk a közeli patakból, de egy még abban az évben ki is száradt, a többi gyökeret eresztett. Teltek az évek, aztán engem az élet elsodort hazulról. Nagytatám egy szomorú nyári napon halt meg, hazajöttem a temetésre, a szépen felcseperedett diófák árnyékában ravatalozták fel. Az egész szertartás alatt én némán álltam a nyurga nagy fák árnyékában...

Teltek az évek! Nyugdíjas lettem! Egyedül maradtam és hazaköltöztem a szülőfalvamba. Nyugdíjam oly kevéske, így ősszel összeszedem a diót és télen megtöröm. Kilós, fél kilós csomagokban nagyon hamar el tudom adni, két óránál tovább még sohasem álltam kint a piacon. Ha hiszi, ha nem ez a kilenc diófa engem átsegített a télen! Az idén is, nemcsak tűzifát tudtam venni a dióbélből, hanem még egy kis malackát is. És most ha ezt a maradékot sikerül eladnom, szeretnék venni tíz kis facsemetét. Tudja van egy aranyos unokám, nemsokára hazajön, el fogjuk ültetni a kis fákat és ha majd ő is megöregszik, diótörés közben biztos majd el fog mondani érettem egy-egy imádságot....

Az autó halad a tavaszi verőfényben... a néni elhallgatott, én is hallgatok, némán vezetek. Nemsokára a piacnál fékeztem, megálltam és utasom a reszkető kezével egy fél kiló zacskó dióbelet csúsztatott az ülésre. Tiltakoztam, de ő szelíd mosollyal csak annyit mondott: vegye csak el, nekem is a jó Isten adta a drága nagyapámat ki a diófákat ültette....

Szó nélkül sebességbe teszem az autót, vezetek, de fél szemmel a dióbelet nézem: az egyszerű székely asszony válaszát a gazdasági krízisre. Kezembe vettem a szépen bekötött kis csomagot, kibontottam és elkezdtem ropogtatni a finom dióbelet, a becsületes, évtizedeken áthajló munka gyümölcsét, a finom, egészséges választ egy nagymama anyagi gondjaira.

Járható út... Megyek és én is veszek tíz facsemetét!"


Szeretettel: (Böjte) Csaba testvér


2013. február 28., csütörtök

Biblia vs. mobiltelefon



Kíváncsi lennék, mi történne, ha úgy bánnánk a Bibliánkkal, mint ahogy a mobilunkkal?

Mi lenne, ha a Bibliánkat is a pénztárcánkban és a táskánkban hordanánk?
Mi lenne, ha jó párszor elővennénk a nap során?
Mi lenne, ha visszamennénk érte, ha valahol otthagytuk?
Mi lenne, ha úgy olvasnánk, mintha ezt a szöveget személyesen nekünk írták volna?
Mi lenne, ha úgy bánnánk vele, mintha nélküle nem tudnánk élni?
Mi lenne, ha ezt vennénk a gyerekeknek ajándékba?
Mi lenne, ha utazás közben is olvasgatnánk?
Mi lenne, ha ehhez fordulnánk segítségért, ha veszélyben forgunk?

Talán, ha ezt elolvasod, a következőt gondolod:

"Hmmm... hová is tettem a Bibliámat?”

Ja, és még valami: ellentétben a telefonnal, nem kell amiatt aggódnunk, hogy "megszakadt a kapcsolat", mert Jézus már "kifizette a számlát"!

Remélem, ez segít elgondolkozni arról, hogy mi is igazán fontos számodra.

És végül: itt nincsenek sikertelen hívások!

2013. február 27., szerda

Hogyan érdemes élni?

Katt a képre!




Simon András képelmélkedése

2013. január 24., csütörtök

A legrövidebb ima



Littmann-féle Sebészeti műtéttant. Memorizáltam a régió képleteit,
hogy mit szabad és mit nem. Érdekesek a tájanatómia atlaszok. Az
artériák pirosak, a vénák kékek, az idegek sárgák, az inak fehérek.
Ráadásul mindegyikhez egy parányi fekete nyílvessző tart, a képlet
pontos anatómiai nevével.
Hát? Persze, így könnyű! - s majdnem nevetek.
A valóság egészen más, az állandó szívás és törlés ellenére alig
látunk a vérmaszattól, s semmi sem emlékeztet az atlaszban látottakra.
A kendők által szabadon hagyott kis négyzet semmilyen tájékozódási
pontot sem nyújt. Egyedül az anasthesiológus kolléga helye biztos,
többnyire a beteg feji végénél ül vagy áll. Isten kezében vagyunk, a
beteg és a személyzet egyaránt...
A bevonuláskor nem szólnak fanfárok, csak néhány készülék zümmögése
jelzi, hogy működésre kész. Kölcsönösen köszöntjük egymást.

A beteg 75 feletti, az elképzelhető összes betegség birtokában.
Váratlanul szólal meg:
- Mielőtt elaludnék, szeretnék imádkozni! Lehet?
- Persze, csak tessék! - mondom bosszúsan.
- Köszönöm, fiam - s belekezd csendesen.
- Domine!...........Ámen! - mondja e két szót.
- Csak ennyi? - kérdezem meglepetten.
- Csak ennyi.
- Uram!..............Úgy legyen!
- Igen, fiam. Ez minden. E két szó közöttieket az Úr úgyis tudja.
Tudja, hogy mit mondanék, mit kérnék. Én nem kérek magamnak semmit, de
elfogadom, amit Tőle kapok. Tudom, ma Ő vezeti a doktor urak kezét,
így nem hibázhatnak.
Mereven állunk, feltartott kézzel.
Talán csak a maszkok mögötti szemüvegek csillognak fényesebben, mint korábban.
- Lehet még egy kérésem?
- Igen, természetesen. - de már nem vagyok bosszús a késés miatt.
Életem legrövidebb, és leginkább hittel teli imáját hallottam egy perce.
Gondolatban még kitöltöm a két szó közötti helyet.
 - Szeretném elénekelni a legszebb énekünket, ha még tudom, mert
nagyon álmosodom.
S, ekkor remegő, halk hangon belekezd a 42. zsoltár első sorába:
- Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik,...
A következő sortól az egyik műtősnő csatlakozik:
- Lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik...
A versszakot már öten fejezzük be:
- Tehozzád én Istenem, szomjúhozik én lelkem.
Vajon színed eleiben mikor jutok, élő Isten?
Egy mély sóhajjal álomba merül a néni.
- Törlést kérek! A szemüvegemre.

Még várok egy percet, hogy összeszedjem magam.
- Ha Isten velünk... Kezdhetjük!... Kérem intubálni!