2011. április 21., csütörtök

Halálugrás



Csodálom Máriát! Egy életerős fiatal lány, tele álmokkal, tervekkel a jövővel
kapcsolatosan. Szeretem magam elé képzelni ahogyan jegyesével, Józseffel együtt
vannak, csacsognak, szövik a terveket, a jövőjükkel kapcsolatosan, bejárják Názáret
szép tájait, hogy megálmodják kis családjuk otthonát.... És akkor jön az angyal egy
hatalmas kéréssel, egy ismeretlen, életre szóló feladattal, Isten akaratával.

Mária nagysága abban áll, hogy igent tud mondani a jó Istennek. Képes elengedni
mindazt miben addig hitt, mit addig kis szívében építgetett, és kitudja mondani
Teremtőjének az igent... Ez olyan, mind amikor az akrobata, fent a magasban elengedi
a kezében lévő biztos trapézt, és bukfencet vetve a levegőben, egy halálugrással társa
karjai közé veti magát. Mária bizalommal, mindent elengedve repül, és a jó Isten
gondviselő karjai felfogják őt.

Csodálatos az Istenben bízó ember bátorsága! Mi is érezzük, - különösen ilyenkor
nagyböjtben - hogy ezt-azt el kellene engedni, és hatalmas lendülettel bele kellene vetni
magunkat abba amiben hiszünk, mit értékesnek, fontosnak, Isten akaratának látunk! A
kérdés, hogy megvan bennünk a Boldogságos Szűz Anya bátorsága, hatalmas életereje,
lendülete? Elmerjük-e engedni azokat a megszokott, hozzánk nőtt beidegződéseket,
kényelmes szokásainkat, melyek visszafogják szárnyalásunkat?

Emlékszem milyen nehezen hagytam ott a biztos, kényelmes, karbantartó állásomat
a kis műhelyben, hogy elmenjek a bányába segédmunkásnak. Magam sem értettem,
hogy pontosan miért kell lépjek, de éreztem, - ott bent, a lelkem mélyén, - hogy menni,
lépni kell. Dolgoztam a föld alatt keményen, és aztán egy év múlva, egy tavaszi szép
napon éreztem, hogy megértem a továbblépésre. Éreztem, hogy menni kell, életemet, -
az egyetlent, - egy bátor lendülettel Istenem kezébe kell tennem. Rég érlelődő vágyamtól
vezetve, jelentkeztem a teológiára. Hihetetlenül nehéz volt elengedni a barátokat, a
megszokott életet, megannyi ismerőst, a kényelmet, és egy hatalmas halálugrásban
ellendülni az ismeretlen, titokzatos jövő felé, hinni azt, hogy Isten szeretete felfog, és nem
lesz halálos zuhanás vakmerő tettemből.

Csodálatos volt a teológián szinte lélegzet nélkül repülni az ismeretlen, új világba.
Ma is beleborzongok az akkori élménybe! Huszonévesen mindent elengedni, és az
egyházüldöző kommunista rendszer csápjai között, bizalommal suhanva, repülni a
szeretet Istene karjai közé... Aztán mint felszentelt pap, ifjúsági lelkész, elengedni egy
nyugodt, konvencionális papi életkeretet, és befogadni a gyermekeket, belezuhanni
a szeretet "törvényen kívüli" végtelen távlataiba. Hogy mondjam el? Minden egyes
új döntés egy biztos halál, de ugyanakkor egy végtelenül erős, jóságos, továbblendítő
erőnek a megtapasztalása. Hihetetlen öröm van bennem, mert megtapasztaltam, hogy
Isten erős kézzel, jóságos karral felfog, felemel, újból és újból értelmet ad a hitből
fakadó döntéseknek.

Idő kellett megérteni, hogy életünk nem más, mint egy folyamatos halálugrás, mert
minden új lépés, valaminek a bátor elengedése, és zuhanás a gondviselő Isten karjai
közé. Egy új munkahely, családalapítás, gyermekvállalás, de még egy új kapcsolat,
szövődő barátság is, minden de minden kisebb vagy nagyobb halálugrás, melyek előtt
ha megtorpanunk, életünk kibontakozása leáll, és Szent Péter példájára mi is elkezdünk
süllyedni létünk háborgó, galileai tengerén.

Most ezekben a szent nagyböjti napokban, imádkozom bátorságért, hogy a soron
következő halálugrásainkat - mit tőlünk kér az Úr, - merjük megtenni... Merjük
elengedni a kényelmes, talán már rég kinőtt állomásainkat, és Istenben bízó lélekkel
nekilendülni az előttünk lévő, a szeretet tiszta vágya által szívünkbe felvázolt nemes cél
felé. Lehet, hogy csak egy sofőr könyv megszerzése, vagy egy idegen nyelv elsajátítása
a cél, de lehet, hogy egy rég elkezdett tiszta kapcsolat házasságba torkolló beteljesülése,
vagy a csodálatos szerzetesi, papi hivatás a te célod... Nem tudom a te utadat, de az
biztos, hogy Isten a továbblépés, a mozgás, a kibontakozás Istene. Ő a dinamikus
haladás, kiteljesedés útján akar vezetni bennünket. Egészen biztos, hogy a te célod a
végtelen, és így mindig van tovább. Tudnod kell, nincs célba érés ezen a földön, csak
lélegzetvételnyi pihenés, vagy halálos megtorpanás.

Társad, családod van? Ez nem ok a tunya sodródásra. Egyeztess és induljatok együtt
bizalommal. Egy újabb kisbaba tudatos vállalása, talán a következő halálugrás
számotokra? Rég megálmodott családi otthonotok alapjainak kiásása? Nem tudom! A
jó Isten a szívetek visszatérő vágyai által akar vezetni. A legszebb álmotok az Ő szent
akarata!

Én, a te kisebb testvéred, csak biztatni, bátorítani tudlak. Ne félj! Egyetlen életed van,
ne köss a langyos semmittevésben kompromisszumokat, a megszokott kényelemben
ne poshadj el! Merd elengedni a biztos fogást, az állást, és merd elkezdeni a legszebb
vágyad valóra váltását. Bízzál! Ha szíved indít, engedd el a trapézt, és zuhanj bele akár a
tátongó semmibe! Legyen hited az élő Istened karjai közé vetni magadat! Nem könnyű
tudom, de az élet ura, kinek nevében saját vágyaidra igent mondtál, nem veszi le rólad
a szemét, passzívan nem hagy leesni, összetörni, Ő felfog és biztos kézzel tovább vezet...
És ez a mindig tovább, - látod-, ez az élet! Léted egy bátor nekilendülés, újabb és újabb
halálugrás, kibontakozó repülés a Végtelenbe!! Ne félj! Testi halálod utolsó ugrásod lesz
ezen a földön, elszakadás a földi trapéztól, egy beteljesedés, bátor repülés Istened karjai
közé.

Ezekkel a gondolatokkal bátorítalak, biztatlak 2011. nagyböjtjében, és kívánok
mindannyiatoknak Istentől megáldott, szép Húsvéti ünnepeket.

Kisebb testvéri szeretettel, Csaba t. (Böjte Csaba)
2011. március 23.

2011. április 20., szerda

Böjte Csaba a Szentháromságról



Kedves Testvéreim!


Egyszer egy gyerek megkérdezte tőlem, miért vetünk keresztet? Atya, Fiú, Szentlélek. Azt mondta, ő ezt nem érti. Aztán bevallottam őszintén, én sem. De tudjuk, hogy Jézus sokszor beszélt az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről. És azt gondolom, ha Jézus jónak látta kinyilvánítani, elmondani ezeket nekünk, akkor biztos, hogy ez fontos tanítás.

Szeretem szemlélni azt a nagy szeretetet, amivel a Szentháromság tagjai egymás iránt vannak. Milyen szép, amikor Jézus megkeresztelkedik, megnyílik az ég, és azt hallani, „Íme az én szeretet Fiam, akiben kedvem telik.” És a Szentlélek leszáll rá, erőt ad neki.

Félt, de kimondta

Vagy az a szép jelenet, amikor Jézus arról beszél, hogy az ő eledele nem más, mint annak akaratát teljesítse, aki őt küldte.

Azt gondolom, a Szentháromság egymás iránti szeretete talán nagycsütörtökön, nagypénteken látható leginkább. Mert a Mennyei Atya annyira szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta oda értünk.

Döbbenetes, nem? Vagy amikor nagycsütörtök este Jézus fent van az Olajfák hegyén, és azt mondja, ne az Ő akarata teljesedjen be, hanem az Atyáé.

Biztos, hogy Ő is, mint ember, irtózott, félt, vérrel verejtékezett mindattól, ami rá várt. És mégis, annyira bízik a Mennyei Atyába, hogy ki meri mondani, ki tudja mondani, „Legyen nékem a Te igéd szerint. Legyen a Te akaratod szerint.”

A Mennyei Atya vezette, végig kísérte az életét, ott van a kereszten, s utolsó leheletével azt mondja: Atyám, kezedbe ajánlom a lelkem. Ez a hatalmas bizalom, egymás iránti szeretet, a másik elfogadása, a másik akaratának végtelen nagy tiszteletbe tartása.

Mi mindannyian Isten képére és hasonlóságára lettünk teremtve, milyen jó lenne, ha meg lenne bennünk ez a szentháromságos egyistenben lévő végtelen szeretet.

Jó lenne, ha a gyermek azt tudnák mondani, hogy az eledele, az ő mindennapi betevő falata nem más, mint a szüleinek, a tanárainak akaratát teljesíteni.

Milyen jó lenne, ha minden nap ki tudnánk mondani, ez az én feleségem, férjem, gyermekem, szülőm, akiben kedvem telik.

Jó lenne, ha az életünk nehéz perceiben is le tudnánk mondani egymás iránti szeretetből a saját akaratunkról!

Jó lenne, ha ugyan a másik embertársam fájdalmat okoz nekem, akkor is Istennél keressek megnyugvást, vigaszt.

A legerősebb szeretet

Úgy hiszem, a Szentháromság Egyistenen belüli szeretet a legerősebb. Nem fordítja egymás ellen a Személyeket. A nehézségek, a gondok, a bajok, amik voltak, amik a Golgotából fakadtak, nem törték szét a Szentháromságot.

Milyen szép lenne, ha családjainkat a mindennapi nehézségek nem törnék darabokra, nem fordítanának egymással szembe bennünket.

Barátoddal való viszonyod meddig él? Amíg minden jól megy és nagyszerű? És amikor gondok vannak és bajok, akkor mit tudsz te mondani? Menj Isten hírével? Vagy azt, hogy igen, én bízom benned! Kezedbe ajánlom a becsületemet, a tisztességemet.

Merem-e a másik kezébe oda helyezni nem csak az életemet, hanem annál sokkal kisebb dolgokat is: 1-1 órát az időmből, a türelmemet, a fáradságomat.

Azt hiszem, mindannyiunk számára modell - és példaértékű a Szentháromságos Isten és Személyek egymás iránti szeretete és elfogadása.

Húsvétkor válik igen láthatóvá a Szentháromság közötti szeretet. Mint ahogy húsvétkor Jézus feltámadása után mondja, hogy jobb lesz a tanítványoknak, ha ő elmegy, mert akkor a Mennyei Atya elküldi a Szentlelket, az új Vigasztalót nekik.

A Szentírásban Jézus sehol sem mutatkozik be, nem mondja, hogy kicsoda Ő. Az emberek nevezik meg Krisztusnak, Dávid Fiának, Ember Fiának, Jézusnak. Ő csak egyetlen egy helyen nevezi meg magát úgy, hogy a Vigasztaló.

Feltámadása után azt mondja, hogy Ő a Vigasztaló és a Mennyei Atya elküld majd helyette egy új vigasztalót.

Ne azt nézd, hogy a másik hogyan él, mit tesz!

Kicsik, gyengék vagyunk, érezzük a magunk hibáit, esendőségünket, de azt gondolom, olyan jó dolog tudni azt, hogy felettünk egy csodálatos Szentháromság van és kinyújthatjuk feléje a kezünket szeretettel, jósággal. És nap, mint nap vihetjük a keresztet, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében induljon az életünk, a napunk, és este, mikor megfáradtan ágyba bújunk, akkor is a Szentháromság nevében fejezzük be a napunkat, életünket.

Nézzük ezt a végtelen szeretetet, melyet nem tudott kikezdeni se a Nagycsütörtök, se a Nagypéntek, se a Golgota, se a kereszthalál, hanem kiteljesedett, és azt gondolom, hogy ezen az úton kellene nekünk is mennünk, elindulnunk.

Ez legyen számunkra az a modell, az az eszménykép, amit földi életünk során meg kellene valósítanunk. Ne azt nézzük, hogy a másik hogyan él, mit tesz, mit mond, hanem azt kellene néznünk, ahogy Jézus is mondta, „Legyetek tökéletesek, mint Mennyei Atyám.”

Jézus nagyon magasra emelte a mércét. Hát, fussunk neki. Nem igaz? Szép ez az élet!

És az a szép, hogy évről évre, újból visszatér a szent háromnap, és persze mindig neki indulunk, szaladunk, ugrunk és vagy sikerül, vagy nem. De az idén újból, nagycsütörtök, nagypéntek lesz és húsvét hajnala felvirrad ránk!

Újból kezdhetünk mindent, ne adjuk fel a reményt! Igen is, ha Jézus tudta szeretni a Mennyei Atyát, akkor nekünk is tudnunk kell szeretni egymást!

Hordozzuk egymás terhét!

Ha Jézus le tudott mondani a saját akaratáról azért, hogy a Mennyei Atya akaratát teljesítse, akkor azt gondolom, hogy nekünk is szeretetből egymás terheit kell hordoznunk. És ha élete nehéz pillanataiban Jézus a Mennyei Atyához menekült, az Ő kezébe ajánlotta lelkét, akkor azt gondolom, hogy mi is, ha nehéz is, még ha gondok is vannak, akkor is egymás kezébe kell helyeznünk életünket, anyagi javainkat, szellemi, lelki kincseinket.

Ez a bizalom, ami előbbre viheti a világunkat, ami megmenthet bennünket, amely elvezethet bennünket a Mennyek Országába.

Ámen

2011. április 19., kedd

Nagyhéti gondolatok


Pilinszky János gondolataiból emelnék ki részleteket:


"Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!"

Még Pilátus tornácától is hosszú az út idáig, még a "kereszt botrányától" is e "botrányos mondatig".  Jézusnak mégis ezt a mondatát szeretem a legjobban, mintha e mondatával egyenesen az én hitemre számított volna.  Pedig "botrányos mondat", mellyel - mintha minden eddigi szavát hiteltelenítené.  Hol esik itt már szó arról, hogy "boldogok, akik sírnak"... 

S mégis: az egész nagy dráma épp hiteles nem lenne nélküle.  Ez az egy mondat mégis hiányzott.  Ezzel az egy mondattal jegyezte el magát végképp velünk.  Ezzel az egy mondatával vonz bennünket örökre magához.

Igen, mielőtt engesztelő áldozatát elfogadta volna, utoljára még mintha az Atya is levette volna róla tekintetét.  S azóta ez a velünk örökre egybefonódott, csodálatos és édes Isten soha többé nem foghatja be fülét, ha kétségeinkben saját mondatát kiáltjuk feléje.  Egy lett közülünk mindörökre.

Milyen nehéz bármit is szólni minderről, de semmit se szólni még nehezebb.  Ha valaki olvasgatta a bibliát lámpaoltás előtt, az éjszaka csendjében, egészen bizonyos, hogy megszólította legalább egy mondata.  S ha valaki nagy szükségében olvasgatta, lehetetlen, hogy ne érzékelte volna a betűk mögött az Ige jelenlétét.
Ő volt az.  Mert Ő ma is köztünk van, éppúgy, sőt sokkalta inkább, mint "a maga idejében".
Jézus valóban föltámadott.
(1963)

2011. április 6., szerda

Anyámhoz



Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,
Szivedből szeretet s élet szakad;
Nappalodik a szenvedélyek éje,
Meleg sugárként ömlik szét szavad.
Buzdíts a jóra, ójj a küzdelemben,
Szeretni, hinni ó, taníts meg engem!
Szivedbe Isten lelke költözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Ragyogjon arcod és ne sírj miattam!
Bár most levert és bús vagyok,
Lesz még idő - ne félj! - midőn dicsőség
Övedzi majd e büszke homlokot!
Te csak szeress, ne legyen semmi gondod,
Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod
És drága könnyeiddel öntözöd!...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Tenszíved az, mi téged fölmagasztal,
Virágok nyílnak lábaid nyomán,
Termő rügyet bocsát a sziklapadmaly,
Amerre jársz mint égi látomány:
S hol szebb világok tiszta üdve támad,
Te oda szállsz. Kivívtad koronádat,
Körötted minden fénybe öltözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Üdvöz légy, jó anyám! Malaszttal teljes
Szivedhez járul boldogan fiad.
Szivem remeg, mert üdvössége teljes,
Szivem zokog, de az öröm miatt.
Ó, mert áldás nő az áldás helyén:
Áldott vagyok, méhed gyümölcse, én!
Várnak reánk nem ismert gyönyörök...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Komjáthy Jenő


( Köszönöm Zöldmimózának, hogy megismerhettem ezt a gyönyörű verset )

2011. április 5., kedd

Ahol összeérnek a sínek



Ott ültem a vonatsíneken. Vártam. Az egyetlen megoldást...
Nem az jött, amire várakoztam.
Egy kisfiú közeledett felém a sínek között. Csak képzelődöm, gondoltam, és tovább bámultam a talpfák közé szórt köveket.
- Mit csinálsz itt?
Szőke hajú, ötéves forma kisfiú állt előttem. Nagy barna szemeivel a tekintetemet fürkészte.

Éreztem, hogy olvas benne, most olvassa ki belőle az elmúlt évtizedeket.
Elfordultam, nem akartam, hogy lássa. Elkéstem.
- Ezen a vonalon nem jár vonat.- Honnan tu... ?
- Honnan tudom, miért vagy itt? Ismerlek, ugyanúgy, mint önmagadat. Ismerlek már több évtizede. Most eljöttem, hogy mutassak neked valamit.
- Mit?
- Állj fel! Nézz egyenesen a sínek közé a távolba, látod azt a pontot, ahol összeérnek a sínek?
- Látom.
- Ott van a boldogság. Ezen a pályán mindenki arra tart. Gyere, induljunk mi is.
Szegény gyermek, hogyan mondjam meg neki, hogy sohasem érhet oda, ahol összeérnek a sínek...
- Tudom, ne gyötörd magad, Tudom, hogy nem érhetek oda, de mutatok valamit. Nézz le a lábad elé, mit látsz?
- Semmit.
- Nézd meg jobban, láss is, ne csak nézz! Mit látsz?
- Egy kis virágot, lila szirmokkal, sok kis virágot...Hiszen itt mindent elborítanak az ibolyák! Ez gyönyörű!
- Most nézz fel az égre. Ott, mit látsz?
- Felhőket, bárányfelhőket. De érdekes! Ott az egyik... Most olyan alakja van, mint egy angyalnak... Gyönyörű felhőcske! Ott egy másik épp most alakul ki, mintha gomba nőne ki az ég kék szőnyegéből! Csodaszép!
- Mit érzel most, ebben a pillanatban?
- Boldog vagyok!... Boldog vagyok?
- Igen! Itt és most összeértek a sínek.