2010. december 11., szombat

Adventi ima



Látod, Istenem, milyen esendő vagyok? Ha legalább nagyjából rendben mennek a dolgaim, sokszor elfelejtek beszélgetni Veled. Bezzeg, ha fáj, szorít, sajog, ha kényszerít valami ott belül, rögtön kicsúszik a számon, szinte észrevétlenül: Istenem, add, hogy…

Haragszol ilyenkor rám? Kérlek, bocsásd meg ezt a vétkemet is! Bocsáss meg, hisz most is kérni szeretnék. Nemcsak magamnak, hanem másoknak is. Nekünk, akik eszeveszett tempóban száguldozunk az adventi fényekkel ékesített utcákon, böngésszük a karácsonyi katalógusokat, hogy mit milyen hitelből lehet megvásárolni, hogy gazdagabb legyen az ünnepünk. Uram, add, hogy ne higgyük el, hogy plazmatévéktől, fals zenéket kiabáló télapóktól, és 0 százalékos THM-től leszünk boldogabbak!

Bármilyen régimódian hangzik, adj vissza nekünk a dió és alma öröméből egy kicsit! Add, hogy boldogan tudjunk gyönyörködni a gyerekeink álomittas szuszogásában, add, hogy tudjunk nevetni és merjünk sírni, ha úgy esik jól. Hogy néha meg tudjunk tisztulni egy nagy zokogásban, és ne szégyelljük, hogy nemcsak csörtető, sikerorientált, manipulált géplények vagyunk, hanem érző, sérülékeny, törékeny emberek, akik kapnak elég sebet földi pályafutásuk során. Uram, add, hogy meg tudjunk gyógyulni bajainkból! Add, hogy érezzük, mikor érdemes tíz körömmel kapaszkodni, és mikor kell elengedni. Add, hogy ha elengedtünk valamit, ami fontos volt, kibírjuk a veszteség fájdalmát - ember módon, emberien. Szabadíts meg minket a gyűlölettől, bosszúvágytól, ellenségeskedéstől, acsarkodástól! Add, hogy higgyünk egymásnak, egymásban!

Add, hogy legyen kedvünk gyertyafényben egy tiszta papírlapra tollból tintát maszatolni, csak úgy, a saját örömünkre. Add, hogy mosolyogjunk a csend hallatán, hogy találjuk meg minden napban az ünnepünket. Add, hogy gyakran kezdjük így a Veled való beszélgetést: köszönöm, Istenem!  
Bocsásd meg a vétkeinket, és add, hogy magunknak is megbocsássuk tévedéseinket.

Adj békét, mindnyájunknak, Uram!

2010. december 7., kedd

Rorate






FEKETE ISTVÁN: Roráte

Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak, és még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak.
Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem koppannak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.
Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak, néhol kis lámpások imbolyognak, s mutatják, hová kell lépni, ámbár hiszen sár van mindenütt.
Az ég még sötét, a tegnap gondja, mintha még aludna, a mai még nem ébredt fel,  s a falu csak tiszta önmagát viszi a hajnali misére.
Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs.

A külső mozgás bekúszik a templomba, s megnyugszik.  Suttog  egy kicsit, vár, s mikor már a gyertyák lángja is megnyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok, égi Magasok...”

Mise végére egészen bemelegedett a templom, szinte otthonos lett, legalábbis így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte ezt Hosszú Illés is – ugyanonnan –, ámbár ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, aligha  érezték volna. Nagy harag volt ugyanis a két öreg között, kitartó, régi harag, formája se volt már, nem is emlékeztek,  ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.
S most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás, hát csak ülnek tovább, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást, de egyébként  is ráér.  Fél szemmel odapislant  Mátéra, hogy alszik-e már, mozdul-e már, de Máté nem mozdul... Amilyen kutya konok ember volt világéletében azt várja – gondolja Illés –, hogy én menjek előbb, de abból nem eszel, pedig már a gyertyát is eloltotta a dékán, azaz a harangozó, szóval a sekrestyés.
Azután: csend.
Illés gondol erre, gondol arra, állát behúzza  a meleg nyakravalóba, és a szeme szép lassan lecsukódik.
– Nem! – ijed meg. – Ezt igazán nem szabad – és Mátéra néz, aki – úgy látszik – elaludt.
– Hee Ez hát, a híres – mosolyodik el magában –, pedig három évvel fiatalabb, mint én. Nem nagy idő, az igaz, de mégiscsak fiatalabb. Aztán meg,  milyen sárgák a fülei...hm,  akár a halotté...
– Uramisten, csak nem lett vele valami?!...
Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról –, csendben odamegy Mátéhoz, és kicsit borzongva megérinti a vállát:
– Hallod-e, te, Máté?
Máté felhorkan:
– He! Mi? – és néz Illésre, mint a csodára. – Te vagy az, Illés?
– Én hát, há’ mondok, megnézlek, mert olyanformán ültél...
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek elmosolyodnak.
– Kicsit megszédültem – hazudja Máté, de áhítattal, mert tele van a szíve, szereti most Illést így közel látni – már elmúlott.
– Há’ , hála Istennek, no menjünk. – És egymás mellett kicsoszognak a templomból.

***

– Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel  egy pufók kis angyal  Szent Péterre, ahogy  az ajtó becsukódott. – Olyan meleg lett a szívem egyszerre.
– Két ember kibékült – mondja a főszent, és melegen sóhajt.
– Haj! Csoda! – suttogja a kis angyal.
– Hát bizony, a mai világban...
– És most mit csinálnak?
– Nézz utánuk, fiam.
A két öreg közben Illés háza elé ért. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.
– Gyere be, Máté, rég voltál nálunk – mondja Illés –, lángost sütött a lányom…

***

A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
– Mi az a lángos, Szentatyám?

***

A toronyban ekkor hetet ütött az óra, s  e földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon.

2010. december 1., szerda

Levél Jézus Krisztustól



Kedves Szeretteim!

Amint jól tudjátok, közeledik a születésnapom. Megtiszteltetés számomra, hogy minden évben ünnepséget rendeztek, és úgy tűnik, ez idén is így lesz. Nagyon sok ember vásárol sokat, rengeteg a külön erre az alkalomra szóló rádió- és TV-műsor, hirdetések, reklámok, és a világ minden pontján arról beszélnek, hogy születésnapom egyre közeledik. Igazán nagyon jó érzés tudni, hogy legalább egyszer egy évben sok ember gondol rám. Amint tudjátok, születésnapomra való emlékezés sok évvel ezelőtt kezdődött. Az első időkben még úgy tűnt, hogy az emberek értették, és hálásak voltak mindazért, amit értük tettem, de manapság egyre inkább úgy látszik, hogy alig akad, aki tudja az okát az ünneplésnek. Mindenhol összejönnek az emberek, családok, barátok, és nagyon kellemesen érzik magukat, de valójában nem tudják, nem értik, és nem is keresik a valódi jelentőségét az ünnepnek.
Emlékszem, az elmúlt évben is hatalmas lakomát rendeztek a tiszteletemre. Az asztal roskadásig tele volt ízletes ételekkel, gyümölcsökkel, édességekkel. Tökéletesen díszített helyiségekben sok-sok gyönyörűen becsomagolt ajándék várta gazdáját. S tudjátok, mi történt? Meg sem hívtak! Pedig én voltam az ünnepség díszvendége – mégsem küldtek meghívót. Miattam volt az egész összejövetel, a sok dísz, és minden egyéb, és amikor maga az ünneplés elkezdődött, én kívül maradtam, bezárták előttem az ajtót. Pedig be akartam menni, velük lenni, együtt ünnepelni…
Habár az igazság az, hogy mindez nem lepett meg, hiszen az elmúlt néhány évben sokan bezárták előttem az ajtót. Mivel pedig nem hívtak meg, hát úgy döntöttem, hogy titokban megyek be, minden zaj nélkül, és csendesen megállok az egyik sarokban.
Mindenki nagyon jól érezte magát, ittak, ettek, beszélgettek, vicceltek, nevettek, és hatalmas jókedvük volt.
Egyszer csak belépett a szobába egy nagydarab, kövér, piros ruhás, fehér szakállas ember azt kiabálva: HO-HO-HO. Leült egy díványra, a gyerekek pedig rohangáltak hozzá : Télapó, Télapó! – mintha ez az egész ünnepség róla szólt volna. Aztán az emberek körülállták a karácsonyfát, és átölelték egymást. Én is kitártam a karomat, de engem nem ölelt át senki. Aztán nagy várakozással elkezdték osztogatni, és csomagolni az ajándékokat. Végül minden elkelt, és néztem, vajon nekem van-e valami – de nem, én nem kaptam semmit. Te hogyan éreznéd magad, ha a születésnapodon mindenki kapna ajándékot, csak éppen te nem? Megértettem, hogy nemkívánatos személy vagyok saját születésnapom emlékünnepén, és csöndesen elhagytam a helyiséget. És – tudjátok – ez minden évben rosszabb és rosszabb. Az embereket csak az étel, ital, ajándékok, összejövetelek érdeklik és alig néhányan emlékeznek rám. Pedig én annyira szeretném, ha ezen a karácsonyon beengednének engem az életükbe! Nagyon szeretném, ha felismernék a tényt, hogy több mint kétezer évvel ezelőtt azért jöttem el erre a világra, hogy megmentsem őket. Csak annyit szeretnék, hogy ezt teljes szívvel elhiggyék, és beengedjenek az életükbe.
Valamit szeretnék megosztani veletek, különösen arra való tekintettel, hogy jónéhányan tudjátok az ünnep igazi értelmét. Hamarosan rendezek én is egy saját ünnepséget: látványosat, hatalmasat, amilyet soha senki még elképzelni sem volt képes. Most még dolgozom rajta. Már küldöm a meghívókat – Te is kaptál már, személyesen. Remélem, észrevetted a sokféle invitálás között, s nem dobtad el? Kérlek, feltétlenül jelezz vissza, részt akarsz-e venni az örömünnepemen, foglalhatok-e egy helyet a számodra? Beírhatom-e a nevedet aranybetűkkel a vendégkönyvembe? Az ünnepségemen ugyanis csak azok jelenhetnek meg, akiknek nevei ott szerepelnek. Sok vendéget várok.
Akik elvesztették vagy eldobták a meghívókat, el sem jönnek – kár értük! Akik nem válaszolnak a meghívásra, azok hiába jönnek, nem lesz helyük, kívül maradnak. Nagyon lesújt minden ilyen elmaradás…
Kérlek, készülj és válaszolj, mert így, amikor mindent előkészítettem, te is részese lehetsz az én csodálatos ünnepségemnek.

A találkozás reményében szeretettel üdvözöllek:

Jézus Krisztus

2010. november 20., szombat

Idősek fohásza




Uram! Vigyázz rám, hogy öregségemben is szerethető legyek.
Fékezd meg túlbuzgóságomat, amellyel azt képzelem, hogy nekem minden témához mindig mondanom kell valamit.
Szabadíts meg attól a jószándékú segiteni akarástól, amellyel mindig én akarom elrendezni mások rendezetlen ügyeit.
Ne vegyem zokon, ha az emberek beavatkozásnak nevezik a segíteni akarásomat.
Taníts meg arra, hogy okos legyek, de nem okoskodó. Legyek mindig készen a szolgálatra, de a mellőzést is el tudjam fogadni.
Sok bölcsességet halmoztam fel életemben és nagyon sajnálom, hogy ezt nem tudom másoknak továbbadni.
Beletörődtem Uram, de azért ugye megérted azt a kérésemet, hogy legalább néhány barátom maradjon az utolsó években.
Taníts meg arra, hogy tudjak hallgatni a betegségeimről és a nehézségeimről.
Ezek évről évre növekednek és velük együtt nő bennem a hajlandóság arra, hogy mindig ezekről beszéljek.
Nem merem azt a kegyelmi ajándékot kérni Tőled, hogy őszinte együttérzéssel tudjam hallgatni másoknak a betegségekről szóló folyamatos panaszkodását, de legalább adj erőt, hogy türelmesen végighallgassam őket.
Azt sem merem kérni, hogy halványodó emlékezőképességemet erősítsd vissza olyanná, amilyen régen volt.
Inkább azt kérem, hogy adj nekem több szerénységet és kevesebb magabiztosságot, amikor előfordul, hogy mások ugyanarra az esetre másképp emlékeznek, mint én.
Ajándékozz meg azzal a bölcsességgel, amely beláttatja velem, hogy én is tévedhetek.
Taníts meg arra, hogy előítéletektől és írigységtől mentesen fel tudjam fedezni az utánam következő nemzedékek igazát és ajándékozd nekem azt a derűs szabadságot, hogy sok jót tudjak mondani a fiatalokról.
Tölts be úgy a szereteteddel, hogy öregségemben is szívesen szóba álljanak velem az emberek.
Tudom, hogy nem vagyok szent, de azt is tudom, hogy az öregember örökös zsörtölődése az ördög munkájának csúcsteljesítménye.

ADD URAM, HOGY ÍGY LEGYEN!

2010. november 4., csütörtök

Meghallgatott ima




Sokszor panaszkodunk, hogy Isten nem hallgatja meg imáinkat. Ennek nem az az oka, hogy Isten érzéketlen lenne, hanem az, hogy mi értjük rosszul, mit kérhetünk.
Mi azt szeretnénk, ha Isten minden ötletszerű, pillanatnyi érzelemtől fűtött gondolatunkat azonnal teljesítené. Isten ennél többre becsül bennünket. Ha mi erőt kérünk, ne panaszkodjunk, ha nehézségeket ad, mert ezeken edződünk. Ha nagyobb szeretetet kérünk, ne panaszkodjunk, ha állandóan bajba jutott emberekbe botlunk, mert éppen általuk szerethetjük jobban Istent.

Azt kapjuk, amit kérünk, csak nem úgy. A módot bízzuk őrá, jobban járunk így. Ő tehát nem automata, hanem értünk aggódó Atya, aki úgy segít, hogy terhelve formál. Nemcsak a megoldott dolgaink alakítanak, hanem a kifogott és lerakhatatlan keresztjeink is.

Sánta János

2010. november 2., kedd

Szeretlek Apa!


Míg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ és vonalakat karcolt az autó oldalára.
Haragjában, a férfi megfogta a gyermek kezét és többször ráütött, nem ismerve fel, hogy a francia kulccsal üti.

A kórházban a gyermek elveszítette az összes ujját a törés miatt. Mikor a gyermek meglátta az apját, szemében fájó tekintettel kérdezte: "Apa mikor fognak visszanőni az ujjaim? Nézd, írtam neked levelet!"
Az apa felismerve tettének súlyát, szólni sem tudott.
Visszament az autójához. Saját cselekedetétől feldúlva leült az autó elé és a karcolásokat nézte.

A gyermek azt írta:"SZERETLEK APA!"

A tárgyak használatra vannak, az emberek szeretetre! 
A probléma a mai világban az, hogy az emberek vannak használva és a tárgyak szeretve!

Legyünk óvatosak és tartsuk emlékezetünkben ezt a gondolatot:
A tárgyak azért vannak, hogy használjuk, az emberek pedig hogy szeressük őket!

Légy ura érzelmeidnek:
- vigyázz a gondolataidra, szavak lesznek belőlük,
- vigyázz a szavaidra, cselekedetek lesznek belőlük,
- vigyázz a cselekedeteidre, megszokások lesznek belőlük,
- vigyázz a megszokásaidra, szenvedély lesz belőlük,
- vigyázz a szenvedélyedre, rabsággá és végzeteddé válhat!
A harag és a szeretet nem ismernek határt. 
Válaszd a szeretetet, hogy szép és kedves életed legyen!

2010. október 26., kedd

Ingyen ölelés


A felvétel egy olasz városkában készült, ahol egy, a világ több városában indított mozgalom szemtanúi lehetünk.
A táblákra angolul és olaszul az van írva:  INGYEN ÖLELÉS  
A többi már önmagáért beszél!

(A dal Leonard Cohen szerzeménye.)

2010. október 25., hétfő

Szent ajándék



Egyszer egy kolostorra nagyon nehéz idők jártak. Csak öten maradtak: a kolostor vezetője és még négy szerzetes, akik mind 60 év felettiek voltak. Fent a hegyekben, közel a kolostorhoz élt egy mindenki által nagyra becsült szerzetes. Így a kolostor vezetője elment ehhez a szent emberhez, hogy hátha tudna valamilyen tanácsot adni, amivel a kolostor megmenthető.

A kolostor vezetője és a szent ember hosszan elbeszélgettek, de amikor a tanácsát kérték, akkor a szent embernek egy nagyon egyszerű válasza volt. "Nem tudok neked tanácsot adni. Egyedül azt mondhatom, hogy közületek, akik a kolostorban maradtatok, az egyik a messiás, aki nagyon fontos szerepet fog játszani az emberiség felemelésében." A vezető szerzetes visszatért a kolostorba és elmondta a szent ember üzenetét.

A következő hónapokban az öreg szerzetesek eltűnődtek a szent ember szavain. "A messiás közülünk való?" - tette fel mindegyikük a kérdést magának. Miután elgondolkodtak ezen a lehetőségen, egymás iránti tiszteletük rendkívüli módon megnőtt, attól a gondolattól, hogy esetleg köztük él a messiás. Egyszerre csak észrevették egymás különlegességeit, és nagyon közel kerültek egymáshoz.

Az a lehetőség, hogy valamelyikük saját maga a messiás, mindegyikük figyelmét rendkívüli módon saját maguk felé irányította. Ahogy az idő haladt, a kolostor látogatói azt vették észre, hogy a kolostorban a tisztelet és a szelíd kedvesség aurája lengi körül az öt öregembert.

Nem tudni miért, de egyre több ember tért vissza a kolostorba.
Elhozták a barátaikat, és a barátaik még további barátokat hoztak.
Néhány éven belül a kis kolostor újból virágzó kolostorrá vált a szent ember ajándékának köszönhetően.



(Uram, Te megvizsgáltál és ismersz engemet, tudod, ha leülök és ha fölkelek. Messziről ismered gondolataimat, szemmel tartod akár járok-kelek, akár pihenek. Előre ismered minden utamat. Még nyelvemen sincs a szó, és Te már érted egészen, Uram. Minden oldalról körülveszel engem, és fölöttem tartod kezedet. Oly nagy, oly csodálatos nekem ez a tudás: ésszel föl sem érhetem! (Zsolt 139 1,6))

2010. október 24., vasárnap

Könyörgés egy kis emberségért...


Gondolom nem kell comment..... a kép az iszapömlés után készült...

A többlet imádsága




Egy kicsivel több türelmet, hogy elviselhessem azokat, akikkel olyan nehéz együtt élnem.

Egy kicsivel több állhatatosságot, hogy folytathassam kötelességeimet, melyek kívánságaimmal teljesen ellentétesek.

Egy kicsivel több alázatosságot, hogy megmaradjak azon a helyen, ahová Isten állított, bár ez a hely nem vág egybe sem álmaimmal, sem terveimmel.

Egy kicsivel több belátást, hogy az embereket olyannak vegyem, amilyenek, s nem amilyennek szeretném őket...

Egy kicsivel több okosságot, hogy mások ügyeivel minél kevesebbet foglalkozzam, s magamat ne izgassam miattuk.

Egy kicsivel több erőt, hogy türelmesen fogadjam azt az eseményt, amely éppen most megzavarta az örömömet.

Egy kicsivel több kedvességet, hogy ne mutassam megbántottságomat.

Egy kicsivel több önzetlenséget, hogy mások helyzetébe minél jobban beleélhessem magam...

(Boldog John Henry Newman)

2010. október 11., hétfő

Nem fontos



Az ember érthetetlen,
logikátlan és önző.
NEM FONTOS,
SZERESD ŐT!

Ha jót teszel,
önös céljaidnak tudják be.
NEM FONTOS,
TÉGY JÓT!

Ha megvalósítod céljaidat,
hamis barátokra és őszinte ellenségekre lelsz.
NEM FONTOS,
VALÓSÍTSD MEG CÉLJAIDAT!

A jót, amit ma teszel,
holnapra elfelejtik.
NEM FONTOS,
TÉGY JÓT!

A tisztesség és az őszinteség
sebezhetővé tesz.
NEM FONTOS,
LÉGY ŐSZINTE ÉS TISZTESSÉGES!

Amit évekig építettél,
egy perc alatt romokba dőlhet.
NEM FONTOS,
ALKOSS!

Pórul járhatsz,
ha segítesz az embereknek.
NEM FONTOS,
SEGÍTS NEKIK!

A legjobbat adod magadból,
és verés a köszönet.
NEM FONTOS,
ADD MAGADBÓL A LEGJOBBAT!

(Teréz Anya)


Köszönet Zöldmimózának!

2010. szeptember 29., szerda

Mi van a szívedben?



Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén...

A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:

- Milyenek itt az emberek? - tudakolódta.
- Hová valósi vagy? - kérdezett vissza az öreg bölcs.
- Athéni vagyok.
- És felétek milyen nép lakik? - kérdezett tovább az öreg.
- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
- Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. - mondta az öreg. A vándor búsan folytatta útját.
Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
- Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! - válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
- Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! - mondta az öreg bölcs.
A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.
A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
- Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!
Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:

- Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

2010. szeptember 28., kedd

Itt tartunk!




Dr. Csókay András (idegsebész, Prima Primissima díjas) gondolata

"Nem szolgál örömömre, de sokat kérnek fel konzíliumba szerte az  országban súlyos agysérültekhez, agyvérzettekhez. Keserűek és megrendítőek a tapasztalataim.
Néhány példát említenék a közelmúltból, ami tükrözi az alulfinanszírozás következményeként létrejövő létszámhiányos ellátás állapotát.

Természetesen a legsúlyosabb esetekben teremtődnek a legelkeserítőbb helyzetek.
Az egyik vidéki súlyponti kórházban, ahol éjjel egykor akartuk kezdeni a műtétet, egyszerűen nem tudtunk bejutni a műtőbe, mert nem volt meg a kulcs.

Ott álltunk az eszméletlen, haldokló beteggel és a kétségbeesett hozzátartozóval, és nem volt kulcs,a műtősfiút nem lehetett elérni, aki bezárta a műtőt. Se a szobájában hívott telefonon, se a rádiótelefonján nem jelentkezett. Borzasztó kellemetlen volt, úgy döntöttem, hogy legalább a műtői öltözőbe bevisszük a félhalott beteget, mert ezzel a gyalázattal már nem terhelhetjük meg a kétségbeesett hozzátartozót.

Ekkora jelent meg a műtősfiú a kulccsal, akire a műtősnő rátörte az ajtót, mivel mélyen aludt.

Először ordítani kezdtem vele, mert hibásan azt feltételeztem róla, hogy ivott, de hamar abbahagytam, mert kiderült, hogy nem, viszont a harmadik 24 órás szolgálatát kezdte meg egymásután, mivel nincs elég műtősfiú.

Egyszerűen nem jönnek az öt-hat ügyelettel együtt a 80-90 ezer forintot sem meghaladó bérért.

A beteg meghalt. Természetesen nem lehet biztos párhuzamot vonni a történtekben, de akkor is vérlázító helyzet volt.

Pár napja mesélte egy baleseti sebész ismerősöm, hogy most hagyta el a kórházát, mert nem bírta tovább.

Mi volt? - kérdeztem. Betelt a pohár, ehhez nem adja a nevét, munkáját, mondta.

Az utolsó csepp az volt, hogy egymás után két  polytraumatizáltat (sokszervi sérült) hoztak, és fél óra után került  elő egy kezdő aneszteziológus rezidens, aki még életében nem intubált, nem shocktalanított. Mindkét beteg még az ambulancián meghalt.

Hihetetlen mértékű a külföldre vándorlás az utóbbi két évben ebben a hála-pénz mentes, a súlyos betegek ellátásában legfontosabb szakágban.

Egy másik esetben, ahová  konzíliumba hívtak, egy két nappal korábbi súlyos koponyasérült kisgyermekhez, csalódottan tapasztaltam, hogy a nem kötelező,
de választható műtéti beavatkozást nem végezték el, ami tízből egy-két esetben sikert hozhat.

A lecsökkent intenzív és műtői kapacitáshiány miatt ezeket a beavatkozásokat felnőtt sérülteknél már el sem végzik, így azok mind meghalnak. Hangsúlyozom, itt nem történt szakmai szabályszegés, hiszen az adott ország egészségügyi szervezésétől függ, van-e erő tíz beteget kezelni ahhoz, hogy egy vagy kettő közülük  túléljen.

Öt éve még nálunk is volt elég pénz rá. Ez már a  katasztrófamedicina tipikus esete.

Természetesen ami történik a falak mögött, arról a hozzátartozók nem tudnak.
De így is rengeteg az igazságtalan feljelentés az orvosok ellen.
A családtagok jogos haragjukat az ellátás elégtelensége miatt a szerencsétlen ellátó személyzeten, főleg az orvosokon vezetik le.

Már több ízben írtam a  problémákról.

A kormánypárti média egyik riportere neveket,  kórház-címeket követelt rajtam.
Fel volt háborodva, hogy nem adom ki. Ismerem ugyanis az eljárást ilyenkor: a szerencsétlen ellátóorvost vagy kórházigazgatót vonják felelősségre, és nem a felelős politikai döntéshozókat.

Soha nem adtam ki és nem is fogom kiadni az  agyonhajszolt, lelkileg tönkrement kollegáimat! De az igazságot  tudnunk kell. Vajon miért nem kéri ki Molnár Lajost, Horváth Ágnest és korábbi főnöküket, Kóka Jánost vagy Gyurcsány Ferencet a hágai Nemzetközi Bíróság, ahogy Milosevicset korábban és most az elfogott  Karadzsicsot kikérte a srebrenicai mészárlás miatt - mondja sok elkeseredett magyar ember. Nem lehet kikérni őket, ők egyszerűen csak felelőtlenül, gőgösen viselkedő politikusok, akik nem hallgattak a szakmai szervezetekre, és akik nagyon-nagyon sok magyar embernek okoztak szörnyű kárt, halált.

Nem feltételezem, hogy tudva és akarva  okozták a betegek halálát rendelkezéseikkel. Mentségükre szolgáljon, hogy mindig akadnak olyan korrupt orvos vezetők, akár professzorok, akik igazolják, hogy nincs semmi baj. Ez látszik meg abban a harcban is, amit Papp Lajos professzor vív egyetemének vezetésével. Ahelyett, hogy munkáltatói térden állva könyörögnének, hogy maradjon.

A világszerte elismert szívsebész távozását akarják, mert elmondta az igazságot.
Természetesen felelni kell majd tetteiért mindenkinek, ha  nem az emberek előtt, akkor Isten előtt.

De jobb lenne, ha előttünk felelnének a félrevezetett magyar emberek által megválasztott ország vezetők.
Akkor már a közeljövőben módjuk lenne megbánni és legalább részben jóvátenni bűneiket. A bűnt lehet utálni, de a bűnöst szeretni kell, mondta a Jézust tisztelő Gandhi is, és ez örökérvényű.

A cél, megadni a bűnbánat után a megtisztulás lehetőségét. Ezt kell szelíden, türelemmel kommunikálni a megtévesztett magyar testvéreink felé.
Legyen bátorságunk az igazság szelíd, de határozott elmondásához!"

2010. szeptember 20., hétfő

Az élet értelme




Egy plüssmaci ült a játékbolt egyik polcán, és nagyon magányos volt. Volt a jobb kezén egy "60 fokon mosható" cédula, azt hitte ez a neve. Mosható nagyon magányos volt, mert az összes játékot megvették mellőle, egyszer csak úgy gondolta elindul, hogy megtalálja az élet értelmét.
Először egy egérrel találkozott, megkérdezte tőle mi az élet értelme?
Az egér azt mondta:
Gyűjtögetni, hogy mindig tele legyen az éléskamra.
Ez Moshatónak nem tetszett.
Másodszor egy macskával találkozott:
Az az élet értelme, hogy dörgölőzzünk mindig a megfelelő lábhoz, így érjük el, hogy legyen jó meleg szobánk, és ennivalónk. Moshatónak ez sem tetszett.
Harmadszor egy kutyával találkozott:
Szolgálni kell a gazdánkat.
Valahogy ez sem volt neki az igazi.
Negyedszer egy elefántot kérdezett:
Az az élet értelme, hogy az élet értelméről gondolkodjunk.
Ezzel sem tudott azonosulni.
Több állatot is megkérdezett, de egyik válasszal sem elégedett meg. Szegény nagyon elfáradt és elkeseredett. Leült egy kilométerkőre fáradtan és nagyon szomorúan. Hirtelen lépéseket hallott a háta mögött, de már ez sem érdekelte.
Egy kislány sétált arra, aki észrevette.
- Nahát egy plüssmackó!
A kislány felkapta, és magához ölelte. Mosható hallotta a kislány szívének a dobogását, és akkor már tudta, hogy megtalálta az élet értelmét.
Az életben az a legfontosabb, hogy tartozzunk valahová, valakihez, szeressünk és szeretve legyünk.
A kislány hazavitte Moshatót, aki nagyon sokáig volt ott a szobájában, akivel nagyon sokat játszott, és sok örömet okoztak egymásnak.

2010. szeptember 10., péntek

Tanulságos




Egy filozófiaprofesszor előadása:

Egy befőttesüveget feltöltött kb. 5 cm átmérőjű kövekkel, majd megkérdezte, hogy tele van-e az üveg?

- Igen. - hangzott a válasz.

Ezután elővett egy dobozt, tele apró kavicsokkal, majd elkezdte beleszórni a kavicsokat az üvegbe.
Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van.

Ezután elővett egy dobozt tele homokkal, és beletöltötte az üvegbe.
A homok természetesen minden kis rést kitöltött.

A prof így szólt:

- Vegyétek észre, ez a ti életetek. A kövek a fontos dolgok (a családod, a partnered, az egészséged). Ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna.

A kavicsok azok, amik még számítanak, úgymint a barátok, a munkád.

A homok az összes többi: az apróságok. Ha a homokot töltöd be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek.

Ugyanez történik az életeddel. Ha minden idődet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amik igazán fontosak a boldogságod érdekében.
Először a kövekre figyelj, amik igazán számítanak. A többi csak homok.

(Az egyik diák megkérdezte: és most már tele van az üveg?
Mire a prof azt válaszolta, hogy igen.
Erre a diák elővett egy dobozos sört, kinyitotta, s beletöltötte az üvegbe.
A sört a homok elnyelte, és térfogatváltozás nem következett be.
Azt mondta erre a diák:
- "Nos, bármennyire is úgy érezzük, hogy az életünk teljes, a fenti
példából jól látszik: EGY SÖR AZÉRT MINDIG BELEFÉR !" ;))))))

2010. augusztus 27., péntek

Megható előadás



Volt egyszer egy Shakespeare-színész, aki nagy hírnévre tett szert egyszemélyes előadásaival, melyek során klasszikus művekből olvasott, illetve mondott el részleteket. Előadását mindig a huszonharmadik zsoltár drámai elszavalásával zárta. Kivétel nélkül minden este, amikor a színész elkezdte szavalását – Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm – a tömeg feszülten figyelt. A zsoltár végén pedig viharos tapssal, fennállva ünnepelték a színészt, aki hihetetlen képességgel keltette életre a zsoltárt.

Egyik este azonban, éppen amikor a színész a huszonharmadik zsoltár szokásos elmondására készült, egy fiatalember felállt a nézőtéren, és így szólt: „Uram, megengedné, hogy ma este én mondjam el a huszonharmadik zsoltárt?”
A színészt meghökkentette ez a szokatlan kérés, de megengedte a fiatalembernek, hogy előrejöjjön, kiálljon a színpad közepére, és elszavalja a zsoltárt. Gondolta, hogy ennek a gyakorlatlan fiatalembernek a képessége úgysem vetekedhet az ő tehetségével.
A fiatalember halk hangon kezdte szavalni a zsoltár szavait. Amikor a végére ért, nem volt taps. Nem állt fel a közönség a tetszését kinyilvánítani, mint más estéken tette. Csak sírást lehetett hallani. A nézőket annyira meghatotta a fiatalember előadása, hogy minden szem megtelt könnyel.
A színész döbbenten fordul a fiatalemberhez: „Ezt én nem értem. Én már évek óta szavalom a huszonharmadik zsoltárt. Egy egész élet gyakorlata és tapasztalata áll mögöttem, de soha nem voltam képes úgy meghatni a közönséget, ahogy ön tette ma este.
Mondja, mi a titka?”
A fiatalember alázatosan így felelt: „Nos, uram, ön ismeri a zsoltárt, én pedig ismerem a Pásztort!”
Nem elég csupán ismerni a Biblia tartalmát, történeteit, mondásait és tanításait. Ha nem ismered a Szerzőjét, a Biblia is csak ugyanolyan könyv lesz számodra, mint a többi. Ha azonban Jézus Krisztusba veted a hitedet, és személyes kapcsolatba kerülsz az Atya Istennel, akkor a Biblia valóban élő és ható lesz számodra, „élesebb minden kétélű kardnál” (Zsidókhoz írt levél 4:12.)

2010. augusztus 25., szerda

Te és az Isten



Gondoltál-e már arra, hogy milyen csodálatos a világ?
Mennyire egész és mennyire tökéletes minden, amit nem az ember alkotott?
Nézz meg egy virágot! A legegyszerűbbet: nézz meg egy hóvirágot!
Honnan tudja meg bent a föld alatt, hogy odakint már elment a hó s az ágak könnyező rügyein cinkék hintáznak a napsütésben? Nincs telefonja, rádiója sincsen, mégis értesül arról, hogy mennyire haladt a világ a tavasszal. Hideg föld öleli még a gyökeret, de már megindulnak benne az élet nedvei és moccan a csíra. Felüti kis zöld fejét a nyirkos falevelek alól. Kinő a szár, utána futnak a levelek. Zöldek. A föld nedvei összetalálkoznak a napsugárral és zöldre festik a hajszálereket. Aztán kinyílik a szár, kifeslik a bimbó, előkacag a virág. Kacag. Szinte hallani lehet.

Nézd meg jól, milyen szép! Milyen szép és milyen tökéletes. Ember-művész nem alkotott még hozzá foghatót, csak másolt. Egy láthatatlan nagy művész keze dolgozik körülötted.
Néztél vízcseppet mikroszkóp alatt? Mennyi ezer élet nyüzsög benne. Egy egész világ. Minden vízcsepp egy világ. Minden világ egy vízcsepp. Önmagáért való zárt egész. A Te szemedben céltalan, mert nem vagy művész. Művész csak egy van ezen a világon, egyetlenegy, aki alkot. Napról-napra, percről-percre, mindig újat és mindig ugyanazt.

Nézd a fát! Nézd a hegyet! Nézd meg a folyót vagy a tengert! És gondold el, hány milliárd vízcsepp van benne, hány milliárd vízcseppbe zárt világ! És aztán gondolj a csillagokra! Azokra, amiket ismersz, és azokra, amiket nem ismerhetsz. Tiszta éjszakákon nézz föl az égboltra: olyan éppen, mint a vízcsepp a mikroszkóp alatt. Minden csillag egy élő valami és köztük a Tied, a Föld, talán a legkisebb. Gondold csak el, hány milliárd vízcsepp lehet még ezen az egyen kívül, amit ismersz.

És akkor gondolj szánalommal azokra, akik el akarják hitetni Veled, hogy nincs Isten.
Nincs, mert ez, vagy amaz így történt. Mert romokban fekszik a házad. Mert meghaltak sokan, akiket szerettél. Mert kevés a kenyér. Mert sok a nyomorúság. A világban, mondod, nincsen igazság. És a Te világodat érted alatta. A Te külön világodat, ezt az aszfaltos, vízvezetékes, órabéres és gyárkéményes világot. A nyakkendős, nyúlszőrkalapos, szénhiánnyal küzdő, műhelyszagú és paragrafusok közé zsúfolt világot. És elfelejted, hogy ezt a világot Te csináltad magadnak. Te és a többi emberek, és így egyedül ti vagytok felelősek mindazért, ami benne történik.

Istennek semmi köze a házakhoz és az órabérekhez, az általad feltalált bombákhoz és drótsövényekhez, semmi köze ahhoz, hogy kapsz-e nyugdíjat vagy sem és hogy meg tudsz-e élni abból a fizetésből, amit a többi emberek adnak Neked az önként magadra vállalt munkáért. Isten bele sem néz a számlakönyveidbe, nem törődik a gépeiddel és talán azt sem tudja, hogy létezik az egyik vízcsepp milliomodik porszemén egy úgynevezett társadalmi rendszer, amit mesterségesen fölépítettél magadnak és amivel most nem vagy megelégedve. Ő a csillagrendszerekkel és az ibolyák gyökerével törődik csupán.

Isten művész, aki megalkotta a világok milliárdjait és pillanatról pillanatra újakat alkot. Amit Ő alkotott, azért vállalja a felelősséget. Ott minden az Ő elgondolása szerint történik, tiszta és művészi törvények alapján. Ott nincsenek meglepetések és váratlan fordulatok. Nincs győzelme a gonosznak, mert nincs gonosz. Ezt a fogalmat az ember alkotta és emelte földöntúli alapzatra, hogy megbocsáthasson magának, ha ostobaságokat cselekszik. A sas nem gonosz, amikor lecsap a galambra. Fiainak viszi, hogy élhessenek. Művészi rendező keze igazította így a szerepeket, hogy ne szaporodhassanak el a galambok s ne egyék el az egerek elől a gabonát.

Az ember alkotott magának egy külön világot, a vízcseppen belül. Kiugrott a nagy együttesből, kivonta magát a művészi rendező keze alól, ácsolt magának külön színpadot, pingált magának külön díszleteket s maga osztja ki magának a szerepeket benne. Hát ne jajgasson, ha rosszul sikerül az előadás. Ha a kontár módon ácsolt kulisszák olykor rászakadnak és rozsdás szögekbe veri a fejét. Maga tette oda a szögeket.

Ha rosszul mennek tehát a dolgaid, ne csodálkozz. És főleg ne igyekezz Istenre hárítani a ballépések felelősségét. Szabad kezet kértél, s Ő, amennyire lehetett, szabad kezet adott. A lerombolt házakért, a drágaságért, a feketepiacért, a szénhiányért s azért, hogy pénz nélkül maradtál és vakarod a fejed: Ő igazán nem tehet. Talán nem is tud ezekről. Nem kíváncsi, hogy az Ő rendjén kívül, a sok milliárd vízcsepp közül az egyikben egy izgága kis moszatocska a maga önteltségéből mire végezte. Neki a hóvirágokra van gondja, meg a madarakra. A csillagokra és a fákra. Meg arra, hogy szüless és meghalj. És hogy a gyomrod - feltéve, ha mértéktelenségedben el nem rontottad - megeméssze az ételt, amit adsz neki. Nem felelős, ha szíved idő előtt megunja pumpálni a véredet, mert hanyagul és könnyelműen elrontottad felesleges izgalmakkal, amiket a magad bosszantására sikerrel kiagyaltál.
Egyáltalában: az Istennek hagyj békét saját világoddal kapcsolatban. Nem várhatod, hogy Ő menjen oda hozzád, ha magad voltál az, aki fölényes emberi elmédre hivatkozva hátat fordítottál Neki. Te kell fölkeressed Őt, ha vissza akarsz Hozzá térni. Könnyen megleled, ha igaz és tiszta benned a szándék. Ha nem sértett hiúságodat és csalódott önzésedet akarod Neki elpanaszolni, hanem egyszerűen csak látni akarod Őt s megnyugodni abban, hogy van.

Ott leled mindég, a műhelyében. A vízcseppben, amit számodra alkotott. Csak nyisd ki a szemedet jól.
Megtalálod a fűszálban, amikor éppen nő. A virágban, mikor a szirmait bontja. A pillangóban, ahogy szárnyra kél. Ott dolgozik. És ha elég tisztán és elég egyszerűen állasz meg előtte, levetve minden magadra aggatott bohóc-cicomát, amit társadalompolitikának, tudománynak vagy előítéletnek nevezel: akkor talán reád is néz. Talán még reád is mosolyog.
Mélységesmély, szelíd művész-szemével végigsimogat és azt mondja:
- Bizony látom, rossz bőrben vagy fiam. Ideje volt, hogy visszatérj közénk.

(Wass Albert: Te és az Isten)

2010. augusztus 24., kedd

Mindig csak adni



A jó kút csendesen ontja vizét,
így telik minden napja.
Áldott élet ez, fontolgatni: 
Csak adni, adni, minden napon.
Ilyen kúttá kellene lennem, 
Csak adni teljes életemben.
Mindig csak adni? Ez terhet is jelenthet!

Jó kút, nem érzed ezt a terhet?
Belenézek, tükre rám ragyog-
de hiszen a forrás nem én vagyok!
Árad belém, csak én továbbadom. 
Hadd éljek ilyen kútéletet,
osszak áldást és sok-sok szeretetet!
Nem az enyém, Krisztustól kapom, 
egyszerűen csak továbbadom.

2010. augusztus 17., kedd

Egérfogó


Az egér egy lyukból nézi a parasztot és a parasztasszonyt, amint egy
csomagot bont fel. Elszörnyülködve látja, hogy egérfogó van benne.
Kiszalad az udvarra, és kiabál: "Egérfogó, egérfogó"!
A tyúk ránéz, és azt mondja:
- Tudom, hogy nagyon félsz, de nekem nincs mitől félnem.
Az egér a disznóhoz szalad. A disznó röfög egy kicsit, és azt mondja:
- Sajnálom, ez rám nem vonatkozik, de imádkozni fogok érted.
Az egér a tehénhez menekül. A tehén elbőgi magát:
- Egérke, sajnálom, de nem az én bőrömről van szó!
Az egér lehajtott fejjel tér haza.
Még azon az éjszakán a házban nagy zajjal lecsapódott az egérfogó.
A parasztasszony sietett megnézni, mit fogott az egérfogó. A sötétben nem
vette észre, hogy mérges kígyó esett a csapdába, és az állat megmarta a
lábát.
A paraszt bevitte a kórházba a feleségét. Nemsokára hazaengedték, de még
mindig lázas volt. A paraszt tyúkot vágott és erőlevest készített az
asszonynak, de szenvedése nem múlt el. Jöttek a barátok, egész nap ápolták,
gondoskodtak róla. A paraszt disznót vágott, hogy legyen mit enni, de semmi
sem segített, az asszony meghalt. A temetésre sokan eljöttek. A paraszt
tehenet vágott, hogy legyen elég ennivaló a halotti toron.
Az egér szomorúan nézte végig a halotti tort.
Ha megtudod, hogy valakinek problémája van, és azt gondolod, hogy ez téged
nem érint - gondolkodj el. Mindannyian ugyanazon az úton haladunk, amelynek
neve: ÉLET. Minden ember és minden esemény az élet képzeletbeli szőttesének
egy-egy fonala...

2010. augusztus 13., péntek

Válaszd az életet


Sándor olyan srác volt, aki tényleg meg tudott őrjíteni.
Mindig jókedvű volt és mindig tudott valami pozitívat mondani.
Ha valaki megkérdezte, hogy, hogy van, azt válaszolta:
"Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem." Született optimista volt.
Ha valamelyik ismerősének rossz napja volt, Sándor azt mondta neki, hogy
a helyzet pozitív oldalát kell néznie.
Annyira kíváncsivá tett a természete, hogy egy nap odamentem hozzá és
azt mondtam:
Ezt egyszerűen nem értem. Nem gondolkozhatsz mindig pozitívan.
Hogy csinálod ezt?"
Sándor azt válaszolta: "Ha reggel felkelek, azt mondom magamnak:
Két lehetőséged van.
Választhatsz, hogy jó- vagy rosszkedvű akarsz-e lenni.
Minden alkalommal,ha történik valami, magam választhatok, hogy
elszenvedője legyek a helyzetnek, vagy tanuljak belőle.
Minden alkalommal, ha odajön valaki hozzám, hogy panaszkodjon,
elfogadhatom a panaszkodását vagy felhívhatom a figyelmét az élet szépségeire. Én a
pozitív oldalt választottam."
"Jó, rendben, de ez nem olyan egyszerű." szóltam közbe.
"De, egyszerű." - mondta Sándor, "az élet csupa választási lehetőségből
áll.
Te döntöd el, hogyan reagálsz a különböző helyzetekben. Választhatsz,
hogy az emberek hogyan befolyásolják a hangulatod. A mottóm: te döntöd el,
hogy hogyan éled az életed."
Elgondolkoztam Sándor szavain. Rövid idővel később elhagytam a Vagon
gyárat, hogy önálló legyek.
Szem elől tévesztettük egymást, de gyakran gondoltam rá, ha úgy
döntöttem, hogy élek.
Néhány évvel később megtudtam, hogy Sándor súlyos balesetet szenvedett.
Leesett egy kb. 18 méter magas toronyról. 18 órás műtét és sok hetes
intenzív ápolás után Sándort elbocsátották a kórházból fémtámaszokkal a
hátában.
Mikor meglátogattam, megkérdeztem, hogy érzi magát.
Azt válaszolta: "Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem.
Szeretnéd látni a sebemet?"
Lemondtam róla, de megkérdeztem, hogy mi játszódott le benne a baleset
pillanatában.
"Nos, az első, ami átsuhant az agyamon az volt, hogy a lányom - aki pár
hét múlva jön világra - jól van-e? Mikor pedig a földön feküdtem,
emlékeztem, hogy két lehetőségem van: választhattam, hogy élek vagy meghalok."
"Féltél? Elvesztetted az emlékezeted?" akartam tudni.
Sándor folytatta:
"Az ápolók valóban jó munkát végeztek. Végig azt mondogatták, hogy jól vagyok.
De mikor begurítottak a sürgősségire, láttam az orvosok és nővérek arckifejezését,
ami azt jelentette: 'Halott ember.'
És tudtam, hogy át kell vennem az irányítást."
Mit csináltál?" - kérdeztem tőle.
Nos, mikor egy felvételis nővérke hangosan megkérdezte, hogy allergiás
vagyok-e valamire, igennel válaszoltam.
Az orvosok és nővérek csöndben várták a válaszom.
Mély levegőt véve visszaordítottam: 'A gravitációra!'
Mialatt az egész csapat nevetett, elmagyaráztam nekik: az életet
választottam.
Tehát úgy operáltak meg, mint ha élő lennék és nem halott."
Sándor a tehetséges orvosoknak köszönhetően maradt életben, de csodálni
való hozzáállásával is.
Tőle tanultam meg, hogy mindennap lehetőségünk van választani, teljes
életet élni. Hozzáállás kérdése minden.
Ezért ne aggódj amiatt, mi lesz holnap.
Mindennap van elég, ami miatt aggódhatsz. És a ma az a holnap, ami miatt
tegnap aggódtál."

2010. július 8., csütörtök

Gondolsz-e rám?

Klikk a képre!



Zene és képek tökéletes összhangja...

(Csak olvasásra nyisd meg, nem kell jelszó)

2010. június 30., szerda

Kívánj eleget


Nemrégiben végighallgattam egy anyuka és a lánya beszélgetését a reptéren töltött közös idejük utolsó pár percében. Bejelentették a járatot. A biztonsági kapu közelében megölelték egymást, és az anya ezt mondta lányának:

"Szeretlek, és eleget kívánok neked."

A lány így válaszolt:

"Édesanyám, a közös életünk több mint elég volt. Szeretetednél többre nem is volt szükségem. Én is eleget kívánok neked, anyu."

Megpuszilták egymást, majd a lány távozott. Az anya odasétált ahhoz az ablakhoz, amely mellett ültem. Ahogy ott állt, látszott, hogy szüksége van, és vágyik is arra, hogy kisírja magát. Megpróbáltam nem megsérteni privát szféráját érdeklődésemmel, de ő örült nekem és ezt a kérdést szegezte hozzám:

"Köszönt el ön valaha is valakitől úgy, hogy tudta, ez a végső búcsújuk?"
"Igen", válaszoltam én. "Bocsássa meg érdeklődésemet, de mitől ez a végső búcsújuk?"

"Öreg vagyok, és ő olyan messze lakik tőlem. Kihívásoknak nézek elébe, és az az igazság, hogy a következő utam vissza már a temetésemre lesz" mondta ő.

"Amikor elbúcsúztak egymástól, hallottam, hogy eleget kívánnak egymásnak. Megkérdezhetem, hogy ez mit jelent?"

Mosolyogni kezdett. "Ez egy jókívánság, ami korábbi generációktól lett továbbadva. A szüleim mindenkinek mondták." Egy pillanatra elhallgatott és úgy nézett ki, mint aki próbál minden részletre visszaemlékezni, majd még jobban mosolyogni kezdett.

"Amikor azt mondtuk, "Eleget kívánok neked" azt kívántuk a másik számára, hogy élete végéig elegendő legyen neki a jó dolgokból." Majd, felém fordulva, az alábbi jókívánságot osztotta meg velem, mintha emlékezetből idézte volna:


Elegendő napsütést kívánok számodra, hogy jókedved legyen bármilyen szürkének is tűnnek napjaid.

Elegendő esőt kívánok neked, hogy még jobban megbecsüld a napot.

Elegendő boldogságot kívánok neked, hogy szellemed élő és örökké tartó legyen.

Elegendő fájdalmat kívánok neked, hogy még az élet legkisebb örömei is nagyobbnak tűnjenek.

Elegendő nyereséget kívánok neked, hogy vágyaidat kielégítse.

Elegendő veszteséget kívánok neked, hogy még jobban megbecsüld mindazt, amid van.

Elegendő köszöntést kívánok neked, hogy felkészítsen a végső búcsúra. Ekkor sírva fakadt és elsétált.

2010. június 21., hétfő

Növelsz vagy csökkentesz?

Jézus helybenhagyja az ószövetségi parancsot; ne ölj, de felszínre hozza azt a lelkiállapotot is, amely a gyilkossághoz vezet. Mert senki sem születik gyilkosnak. Az életre igent mondunk, és nem mondunk nemet. Akarjuk, hogy az élet növekedjen, és ne csökkenjen. Jézus elítéli már a haragot is, mert az vezet a gyilkossághoz.

Eddig minden olyan egyszerű, de mégis könnyen belesétálhatunk egy csapdába. Ugyanis Isten nélkül nem lehet a másik életét növelni, csak csökkenteni lehet. Isten nélkül csak úgy lehetünk többek, ha a másik kevesebb lesz. Isten erejében viszont úgy növekszünk, hogy a másik nem lesz kevesebb, sőt ő is növekszik.

Az anyagi dolgok gyűjtögetve gyarapodnak, a szellemi dolgok viszont megosztva gyarapodnak. A kettő közötti különbséget nem lehet logikailag megmagyarázni, a szemléletváltást úgy hívják, hogy megtérés. Amikor már fontosabb lesz számomra a másik, mint én. Mert benne valami többet látok, mint törékeny embert. Benne Isten teremtményét látom, akinek az életét úgy növelem, hogy a magamét feláldozom érte, mert hiszem, hogy a magam élete is így fog növekedni.
(Sánta János)

2010. június 7., hétfő

Két fiú


Amikor az asszony életet adott a két gyermeknek, még nem sejthette, hogy mennyire különböző sors jut majd nekik osztályrészül...
Még nem sejthette, hogy amikor ő öregen és elesetten egy kórházban tölt majd egy karácsonyt és a két fia eljön őt meglátogatni, az egyik majd öltönyben és nyakkendőben, a jólfésültség nyilvánvaló jeleivel, pöffeszkedve és hangosan jótékonykodva tüsténkedik majd az ágya körül, elnagyolt mozdulatai közben legalább ötször megtaszítva a szomszédos beteg ágyát, míg másik fia a tanyán megszokott öltözékben, poros nadrágban és csizmában, kalapját gyűrögetve áll majd, csillogó szemekkel nézve édesanyját é távolabbról, hogy engedje testvérét szerepelni.

Az asszony akkor még nem sejthette, hogy miközben ő majd minden sejtjével élvezi a műanyag tálkában behozott ünnepi vacsorát, az a fia, aki az ételt hozta neki, rá sem néz majd, csak türelmetlenül dünnyög valamit válaszul arra, ahogyan ő az ízeket dicséri, miközben másik fia már a látványtól is jóllakik, ahogyan mosolyogva nézi idős édesanyja örömét.
Egy öregasszonynak volt két fia...
Az egyiküknek "jól felvitte az Isten a dolgát" ahogyan mondani szokás, a másik ismerte Istent, Aki megtanította őt a valódi szeretetre és a valódi puszikra.

Egy asszonynak volt két felnőtt fia...
Ő mindkettőnek azt mondta a búcsúzásnál, "kisfiam". De az a fia, aki ennivalót hozott neki, elfordította a fejét, ahogyan a búcsúzásnál megpuszilták egymást.
A másik fia, akinek magának is alig volt valamije, a látogatás alatt csak ritkán jutott szóhoz. De hát sokszor megesik ez, a valódi Szeretet csendes.
A valódi, cuppanós puszi hangját viszont mindenki hallotta a kórteremben.

2010. június 3., csütörtök

A Nő


Amikor Isten a nőt teremtette, késő estig dolgozott. A hatodik napon egy angyal arra járt, és megkérdezte:
“Miért töltesz annyi időt ezzel?”
És az Úr azt felelte:
“Láttad az összes specifikációt, aminek meg kell felelnem, hogy megformáljam őt?"
“Mosható legyen, de ne műanyag. Több, mint kétszáz mozgó alkatrészből áll, melyek mindegyike cserélhető kell, hogy legyen és mindenféle étellel működnie kell. Képesnek kell lennie egyszerre több gyermeket karjában tartani, megölelni őket úgy, hogy az meggyógyítson mindent a lezúzott térdtől az összetört szívig és mindezt mindössze két kézzel”.
Az angyalra mindez mély benyomást tett.
“Csak két kéz....lehetetlen!“
És ez a standard modell?!
“Túl sok munka ez egy napra....várj holnapig, és fejezd be őt akkor“.
“Nem”, mondta az Úr. “Már annyira közel vagyok, hogy befejezzem ezt a teremtményt, mely szívem legkedvesebbje lesz”. “Meggyógyítja magát, ha beteg, és egy nap 18 órát tud dolgozni”.
Az angyal közelebb jött, és megérintette a nőt.
“De Uram, olyan puhának alkottad őt”
“Igen, puha", mondta az Úr, “De erősnek is alkottam. El sem tudod képzelni, mit elvisel és legyőz.“
“Tud gondolkodni?" kérdezte az angyal.
Az Úr azt felelte:
“Nemcsak gondolkodni tud, de érvelni és egyezkedni is."
Az angyal megérintette a nő arcát....
“Uram, úgy tűnik, a teremtmény ereszt! Túl sok terhet róttál rá.”
“Nem ereszt....ezek könnyek” javította ki az Úr az angyalt.
“Az mire való?" kérdezte az angyal.
És mondá az Úr:
“A könnyekkel fejezi ki bánatát, kételyeit, szeretetét, magányosságát, szenvedését és büszkeségét.”
Ez igen nagy hatást tett az angyalra.
“Uram, te zseniális vagy. Mindenre gondoltál. A nő valóban csodálatos!"
Valóban csodálatos!
A nő olyan erők birtokában van, melyekkel ámulatba ejti az embert. Képes kezelni a gondokat és nehéz terheket hordozni. Magában tudja tartani boldogságát, szeretetét és véleményét. Mosolyog, mikor sikoltani szeretne. Dalol, mikor sírni volna kedve, sír, mikor boldog és nevet, mikor fél.
Harcol azért, amiben hisz. Kiáll az igazságtalansággal szemben. Nem fogadja el a „nem”-et válaszul, ha tud egy jobb megoldást. Átadja magát, hogy családja gyarapodhasson. Elviszi a barátját orvoshoz, ha fél.
Szeretete feltétel nélküli.
Sír, ha gyermekei győzedelmeskednek.
Boldog, ha barátai jól vannak.
Örül, ha születésről vagy esküvőről hall.
Szíve összetörik, ha közeli rokona vagy barátja meghal. De megtalálja az erőt, hogy elboldoguljon az élettel. Tudja, hogy egy csók és egy ölelés meggyógyíthat egy összetört szívet.

Csak egyetlen hibája van:

Elfelejti, mennyire értékes...


2010. június 2., szerda

Gondolkozz!


Képzeld el, hogy megnyertél egy versenyt, és a nyereményed az, hogy abank minden reggel 86 400 forintos számlát nyit a nevedre. Ám mint minden játéknak, ennek is megvannak a szabályai, pontosabban két alapszabály van:

1. Az első szabály, hogy mindazt a pénzt, amit napközben nem költöttél el, este visszaveszik tőled, csalni nem lehet, tilos áttenni az összeget egy másik nap számlájára, csak elkölteni lehet... De másnap reggel a bank új számlát nyit a nevedre, rajta ismét az egy napra szóló 86 400 forinttal.

2. A második szabály, hogy a bank előzetes figyelmeztetés nélkül bármikor véget vethet ennek a kis játéknak, akármelyik pillanatban közölheti, hogy kész, ennyi volt, a számlát lezárják, és nem lesz folytatása.

A kérdés, hogy mit tennél ebben a helyzetben?
Elgondolkodtál?!

- Elköltenéd, az utolsó fillérig?
- Önmagadra?
- Azokra, akiket szeretsz?
- Idegenekre?

Hát úgy gondold át, hogy ez a varázsbank igenis létezik! És Te minden reggel ébredéskor megkapod a magad ajándékát! Igen!

És ezt a varázsbankot úgy hívják: idő. A múló másodpercek bőségszaruja! Minden reggel, ébredéskor kapunk 86 400 másodpercnyi életet arra a napra, de amikor este elalszunk, a maradékot nem lehet átvinni másnapra, a tegnap elmúlt, és azok a másodpercek, amiket nem éltünk meg a maguk teljességében, jóvátehetetlenül elvesztek. A varázslat minden reggel elölről kezdődik, ismét kiutaltak részünkre 86400 másodpercnyi életet, de a játékszabályok megkerülhetetlenek: a bank minden előzetes értesítés nélkül, bármikor megszüntetheti a számlánkat – az élet akármelyik pillanatban véget érhet.

A kérdés tehát az: mit kezdünk a napi 86 400 másodpercünkkel?

- Ha meg akarod érteni, mit jelent egyévnyi élet, kérdezz meg egy diákot, aki elszúrta az év végi vizsgáját.
- Az egyhavi életről kérdezd az anyát, aki koraszülött gyermeket hozott a világra, és várja, mikor hagyhatja el a baba az inkubátort, hogy épen-egészségesen a karjába szoríthassa.
- Ha az egyheti élet érdekel, fordulj a munkáshoz, aki gyárban vagy bányában dolgozik, hogy eltarthassa a családját.
- Az egy napról faggass ki két szerelmest, akik epekedve várják, hogy viszontlássák egymást.
- Hogy mit jelent egy óra, elmondja Neked a klausztrofóbiás, aki beszorult a felvonóba.
- A másodperc megértéséhez nézd meg azt az embert, aki hajszál híján úszott meg egy autóbalesetet.
- És a másodperc ezredrészének jelentőségét elmagyarázza Neked az a sportoló, aki ezüstérmet nyert az olimpián, holott egész életében az aranyéremért edzett.

AZ ÉLET VARÁZSLATOS DOLOG! HASZNÁLJ KI MINDEN MÁSODPERCET, AMI MEGMARAD NEKED!

Minden pillanat kincs, ami a tiéd. És becsüld meg jobban, mert megoszthatod valakivel, akivel tökéletesen elköltheted. És emlékezz, hogy az idő senkire sem vár.

- A Tegnap történelem.
- A Holnap rejtelem.
- A Ma ajándék.

2010. május 31., hétfő

Neked mi?


Évek óta külön laktak már. A lány egyre elfoglaltabb lett a munkájában, az anya viszont a nyugdíjas éveire egyre több szabadidővel rendelkezett, így többnyire a lány elfoglaltságához igazodott a találkozásuk. De miután a sorscsapások az utóbbi években mintha csak sorban álltak volna, mert egyre-másra érték őket, ezért önkéntelenül is szorosabbá vált a kapcsolatuk, és sűrűbben találkoztak. Két hónappal korábban a lány akkor rendült meg igazán, amikor az orvosok közölték vele, hogy édesanyja gyógyíthatatlan beteg, és nem tudni, meddig bírja.
Ettől kezdve hét közben a lány munka után mindig beugrott egy rövid látogatásra az édesanyjához, s a hét végét az anya a lányánál töltötte.
A szokásos péntek délutáni találkozást jelző csengő szavára a lány gyors léptekkel indult a bejárati ajtóhoz. Amint meglátta édesanyja törékeny alkatát, s a rászegeződő barátságos, meleg pillantását, elérzékenyülten ölelte magához. Az ölelkezésből kibontakozva, az anya szeretettel simított végig mindkét kezével lánya arcán.
Édes Istenem... Segíts neki, segíts nekem! - gondolta fájó szívvel a lány.
- Szép idő van! Drága gyerekem, elmehetnénk sétálni! - szólalt meg az anya.
- Máris?
- Akár.
- Hiszen még meg sem érkeztél! Nem vagy fáradt?
- Nem, dehogy! Amikor ilyen kellemesen süt a nap, vétek a lakásban maradni - felelte mosolyogva az anya, és csak téblábolt az előszobában. - De... Valahogy mehetnékem is van - tette hozzá.
- Akkor menjünk! - mondta határozottan a lány.
Az anya a lányába karolva, szinte kapaszkodott belé, néha összenéztek, de csak szótlanul sétáltak. Amikor tőlük távolabb az esti misére hívó harang megkondult, önkéntelenül mindketten felfigyeltek. A kis templom a főút mellett csendben húzta meg magát, s a forgalom zaját csak az időszakos harangzúgás múlta felül.
A főúttól még egy mellékút választotta el azt a telepen átfutó sétáló utat, melyen haladtak. A gyalogosok és az időnként átkerekező kerékpárosok számára kiépített, fasorokkal szegélyezett kis út hosszan kacskaringózott a telep végén lévő busz végállomásig. Kényelmesen bandukolva jó háromnegyedóra járásnak számított, s akik végig sétálták az út menti padokon közbe-közbe kisebb pihenőket tartva békésen elüldögéltek. Ők is megpihentek oda- és visszafelé is, de sem jártukban, sem ültükben sok szó nem esett közöttük, mert szavak nélkül a békés együttlét nyugalommal töltötte el mindkettőjük lelkét.
A visszaúton éppen a templom magasságában jártak, amikor az anya a karolásban enyhén megszorította a lánya karját.
- Mit szeretnél? - kérdezte a lány.
Az anya szótlanul a templom felé intett. A lány bólintott.
- Rendben, átmegyünk! - mondta, és erősen megragadva édesanyja kezét átvezette a széles úttesten, kihasználva a piros lámpák miatt éppen csituló, majd kis időre megszűnő forgalmat.
Az anya nem nézve se jobbra, se balra, csak a lánya biztonságot adó kezére hagyatkozva szedte szaporán a lábait, és csak arra ügyelt, hogy lépést tudjon tartani vele, mert alighogy átértek, hangos robajjal ismét száguldozott mögöttük a forgalom.
A templomban már korábban véget ért a mise, s a résztvevők mind távoztak, csak az orgona hatalmas lendülettel felbúgó záróakkordjai töltötték be a teret, amint beléptek. Egyedül csak ők voltak a templomban, anya és lánya, karöltve, s a zengő orgonasípok mintha őket köszöntötték volna. Az anya enyhén megszorította a lánya karját, aki hozzáhajolt, hogy a zúgó akkordok mellett meghallja, amit mondani szeretne neki.
- Menjünk a kereszthez!
A lány bólintott, mire az anya úgy megszaporázta a lépteit, szinte vonta magával a lányát is.
Az oltár melletti, oldalsó falon lévő hatalmas kereszthez érve keresztet vetve magukon megálltak. Az anya hirtelen az egyik kezével a lánya kezét fogva lábujjhegyre emelkedett, és a másik kezét az ajkához érintve, majd kinyújtva éppen elérte az óriási fakereszten függő bronzból faragott Krisztus lábát. Abban a pillanatban, mintha varázsütésre történt volna, elhallgatott az orgona, s a lány úgy érezte, a csend áhítatával különös fényesség is borult rájuk. Eleredtek a könnyei, és megrendülten nézte a beteg édesanyját, amint ágaskodva tartotta az egyensúlyát, miközben a saját szenvedéseit letéve a megbékélés hitében csókolta meg a sokat szenvedett Krisztusi lélek földi jelképét.
- Mit csinálnak itt? - hasított a meghitt csendben egy férfi hangja a hátuk mögül.
A lány megrezzent és hátranézett.
- Ön mit gondol? - felelt kérdéssel a kérdésre.
- A templom berendezési tárgyait nem lehet fogdosni! - reccsent rájuk szigorúan a férfi, miközben az oltár körüli és az oltáron lévő égő gyertyákra sorjában egy hosszú karú gyertyakoppantót borogatott.
A férfi amerre elhaladt, az elhaló gyertyalángok után szürkésfehér csíkok szálltak felfelé, s a templomot betöltötte a kioltott gyertyák jellegzetes szaga. A meghitt pillanat békés csendje, úgy szállt tova, akár az égő gyertyaláng füstje.
- Uram, Önnek Jézus a kereszten egy berendezési tárgy? - kérdezte megdöbbenve a lány.
A férfi válasz helyett zavarodottan tekintett rá.
- Senki nem fogdos semmit, édesanyám csak megérintette... Mert a lelkének volt szüksége rá... És Önnek illene tudnia, hogy ez mit jelent! - tette még hozzá a lány.
Az anya, mint akit rajtakaptak, lehajtott fejjel a lányába karolt, és odasúgta.
- Elvégeztem, amiért jöttem, nincs már itt dolgunk, menjünk innen, gyorsan!
Ahogy kiléptek a templomból, az arcukat meleg fénnyel cirógatta a napsugár, és mintha mindketten megkönnyebbültek volna.
- Köszönöm, hogy kérdezés nélkül jöttél velem, és azt is, hogy megvédtél. Végre megbékélt a lelkem - mondta hálásan az anya, és szorosan hozzábújt a lányához.
A lány tudatába váratlanul hasított bele a fájó felismerés, hogy édesanyjával ez volt az utolsó, együtt töltött sétájuk.

2010. május 24., hétfő

Érints meg



Ha kisbabád vagyok – érints meg!
Szükségem van az érintésedre, úgy ahogyan talán sosem képzeled.
Ne csak mosdass, pelenkázz és etess.
Ringass el. Puszild meg az arcomat és simogass.
Nyugtató, lágy érintésed biztonságot és szeretetet ad.

Ha gyermeked vagyok – érints meg!
Akkor is, ha dacos vagyok és elutasítalak.
Ne add fel, keress új utakat, hogy közel kerülj hozzám.
Jóéjpuszid édes álmokat hoz.
Mindennapi érintésed elmeséli, mit érzel.

Ha kamasz fiad vagyok – érints meg!
Ne hidd, hogy nem kell éreznem, hogy törődsz velem
Csak azért, mert már majdnem felnőttem.
Szükségem van szerető karjaidra, szükségem van lágy hangodra.
Az élet viharában a bennem élő gyermek érted kiált.

Ha barátod vagyok – érints meg!
Semmi sem mutatja jobban szeretetedet, mint egy meleg ölelés.
Mikor szomorú vagyok, egy gyógyító érintés mondja el, hogy szeretsz.
Azt mondja el, hogy nem vagyok egyedül.
Lehet hogy az érintésed minden, amit kapok.