2011. december 26., hétfő

Embersorsok...



Pár nap volt karácsonyig. Az erkélyeken ott bújtak már a fenyők, délutánonként furcsa, szürke homály úszott a levegőben. Az asszonyok derűs pánikkal hordták haza kosaraikban az ünneprevalót. Gonddal vették számba a család apraját, nagyját, hogy legyen mindenkinek valami kedvére való az ünnepi asztalon. A kirakatok előtt gyerekek ácsorogtak, szemükben vágy és gond. A kirakat őrzi még, amit maguknak szeretnének, és drága kincsként rejtegeti, amit édesanyának, apának, testvérnek szánnak – ha elég a pénz.

Magas, szőke asszony állt a boltban a többiek között. Már nem fiatal, de nem is öreg annyira, hogy ne vinné a lendületet, ha rezonált a szíve. Most kedvtelenül tartja a kosarát.

- Mit is… Dió nem kell, ezidén nem süt beiglit. A porcukor is elég. Karácsonyfadísz… Jó lesz a régi. Szaloncukorból kell majd fél kiló, több nem, úgyis megmaradna. Hiszen nálunk nincs gyerek. S ismétli valami hangtalanul benne: - Nincs gyerek… nincs gyerek… Nincs gyerek.

Nem is volt soha. Pedig lassan már unokája lehetne. Gépiesen nyúl a tej, kenyér, vaj után. A pénztárosnőre rámosolyog, de színtelen hangon diktálja: - csak a mindennapi: tej, kenyér, vaj…

Otthon a leveles szekrényben egy kicsi csomag volt beszorítva. Látszik, nem előre készítették. A látogató hiába csengetett, nem akart dolgavégezetlenül elmenni, becsomagolta abba, ami a keze ügyébe került. Az asszony szórakozottan bontogatja. Két kicsi terítő és egy cédula hull ki belőle. Éva írta. Éva az Asszony barátnőjének a lánya. A barátnőt alig fél éve kisérték ki a temetőbe. Hiába készült negyvenévesen nagymamaságra, az első unokát már nem láthatta. Az Asszony meghatódottan nézi a terítőcskéket. - Milyen kedves Éva, hogy a kisgyermek új gondja mellett rám is gondolt. Talán nekem kellett volna? - fut át rajta a gondolat.    

Fátyolos szemmel olvassa cédulát: „Szerettem volna személyesen… ez az első karácsony édesanyám nélkül…Meg akartam kérdezni annak a püspökkenyérnek a receptjét, amit ő sütött nekünk minden karácsonyon… Ha tudja Ilonka néni, írja meg ezen a lapon, én már próbáltam könyvből, de nem olyan lett…”

A megcímzett postai lap a földre hullt. Felveszi, elolvassa a címzést, mintha csak ellenőrizné. Nem rendezett benne még terve, értelme nem formálta gondolattá, de szíve viszi a tetteit. Dobozokat kattint, fiókokat húz, ajtót nyit. – Mazsola nincs itthon, a cukor nem elég, mák is kell. Sütök húst is nekik… Szaloncukor két doboz kell, egyik nekik, másik nekünk…

Kabátját visszaveszi, az előszobában állva írja meg a lapot: „Kislányom! Légy nyugodt, annak a püspökkenyérnek a receptjét ismerem. Megsütöm. Sütök kalácsot, beiglit is, hiszen van dolgod elég Istvánkával… Te csak rá ügyelj. Pista vegyen karácsonyfát, a rávalót én viszem Édesanyád helyett…”

Nagyot sóhajt, mikor befejezi. Szeme még fátyolos, de a hangtalan hang ott belül most lágyabban szól: „Mert nem egyformák az embersorsok. Nekem ez adatott: ahol hiányzik valaki, oda kell beálljak.” „ Az igazi család sem lehet mindig együtt az ünnepen, nekem ilyen szétszórt családom van. Sokfelé rakta le őket Isten. Törődnöm azzal kell, aki éppen jelentkezik.” Mosolyog. „Szétszórtan élünk, de egy az asztalunk. Csak erővel bírjam, kicsit késő van már.” És bírta erővel…

Másnap ünnepi kalács illata töltötte el a konyhát. Kicsi gyermekholmi, szaloncukor, ajándék feküdt az asztalon. Arca kipirult, szomorú szeme ragyogott.

– Ezt elviszem nekik, ez nekünk marad… Nem, diósból még egy kell, hiszen minden évben küldtek csomagot vidékre Kálmán bácsinak. Ezt is meg kell mondjam…

Gondosan csomagolt, de a sporttáska cipzárját nem tudta behúzni. A hétköznap délutáni villamosban szétterült a frissen sült kalácsok árulkodó illata, s bennük az ünnep otthont ígérő öröme. Míg féltő gonddal tovább tette csomagját, az egyik beigli vége kinevetett a papír alól. A szemben ülő férfi elmosolyodott: Cinkos rosszallással hangjában kérdezte: - Viszi a gyerekeknek?

Az asszony megrezzent. Én ekkor már mellette álltam, és ismertem csomagja titkát. Amíg a villamosra vártunk, elmesélte. Szememmel bíztattam, hogy válaszoljon. Az útitárs újra kérdezett: –  A gyerekeknek?  Ő kipirult arccal, boldogan válaszolt: – A gyerekeknek, meg az unokának! Hála Istennek, van hová vinnem…

A villamoson csend volt és béke. Talán egyre gondoltunk valamennyien: Milyen boldog ez az ember, milyen szép karácsonyi öröme van!

2011. november 7., hétfő

Ott vagyok, ahol szeretet van



Tanulságos történetet olvastam.....

"Blöki, a 14 éves kutyánk a múlt hónapban meghalt. A rákövetkező napon a 4 éves lányom, Melinda zokogott és csak arról beszélt, hogy mennyire hiányzik neki Blöki.
Megkérdezte, írhatnánk-e egy levelet Istennek, hogy amikor Blöki a Mennyországba érkezik, Isten felismerhesse.
Azt válaszoltam, hogy szerintem is így kellene tegyünk, és a lányom elkezdte diktálni a levelet:

Kedves Isten!

Megkérlek, vigyáznál a kutyámra? Tegnap halt meg és most ott van veled a Mennyországban. Nagyon hiányzik. Boldog vagyok, hogy nekem adtad őt, akkor is, ha végül nagyon megbetegedett.
Remélem, hogy fogsz vele játszani. Blöki szeret a labdázni és úszni. Küldök róla egy képet, így amikor meglátod, tudni fogod, hogy Ő az én kutyám. Tényleg nagyon hiányzik...
Szeretettel, Melinda

Beletettük a levelet a képpel együtt egy borítékba és megcímeztük: Istennek, Mennyország
Feladónak ráírtuk a nevünket és a címünket. Ezután Melinda jó pár bélyeget rárakott a borítékra mondván, hogy sok bélyeg kell ahhoz, hogy egy levelet a Mennyországba elvigyenek.
Aznap délután a lányom be is dobta a levelet a postai levélgyűjtő ládába.
Pár nappal később megkérdezte, hogy vajon Isten megkapta-e már a levelet?
Azt válaszoltam, hogy minden bizonnyal.
Később az ajtó előtt a verandán találtunk egy aranyszínű papírba csomagolt dobozt, ismeretlen kézírással Melindának címezve. Melinda kinyitotta a csomagot. Volt benne egy könyv: Mr. Rogers - Amikor egy háziállat elpusztul.
A belső oldalára oda volt ragasztva a felbontott boríték, benne a levéllel, amit Istennek írtunk. A másik oldalon pedig a kép Melindáról és a kutyáról, és egy üzenet:

Kedves Melinda!

Blöki rendben megérkezett a Mennyországba. Igazán nagy segítség volt a kép, amit küldtél, rögtön felismertem őt! Blöki már nem beteg. A lelke itt van velem, mint ahogyan a te szívedben is mindig ott lesz.
Blöki nagyon szeretett a kutyád lenni. Mivel nincs szükségünk a testünkre itt a Mennyországban, nekem sincs zsebem, ahova a képet, amit küldtél, eltehetném, így visszaküldöm neked ebben a kis könyvben, hogy neked is legyen valami, ami emlékeztet rá.

Köszönöm a csodálatos levelet és köszönöm anyukádnak, hogy segített megírni és elküldeni nekem. Csodálatos anyukád van! Személyesen választottam ki neked! Minden nap küldöm áldásaimat és emlékezz rá, hogy nagyon szeretlek!
Egyébiránt nagyon könnyen megtalálható vagyok. Ott vagyok, ahol szeretet van.

Szeretettel, Isten"

2011. november 2., szerda

Mindenszentek és „mindenhétköznapiak”



Novembert Mindenszentek ünnepével kezdjük. Természetes beidegződésünk, hogy a szenteket különb embereknek tartjuk, mint magunkat.

Ez részben nem baj, mert legalább burkoltan, de beismerjük, hogy lehet szentté válni. Akkor lesz ebből baj, ha teljesen kettéválasztjuk a szenteket és az ún. nem szenteket. Nagy kísértés még a hívőknek is, mondván, hogy Isten azokkal foglalkozott, kegyelmi fürdőben lubickolhattak, bezzeg itt vagyunk mi a mindennapi nyavalyáinkkal, befizethetetlen csekkjeinkkel, és borzasztó várólistáinkkal.

Mi nem nagyon akarunk a Mindenszentek közé jutni, elég nekünk a „mindenhétköznapiak” tábora. A mai ember nem Istentől várja élete jobbulását, hanem teljes mértékben önerőből képzeli el, sőt néha erőlteti is. Az ünnepekből hétköznapokat csinál, a hétköznapokból meg ünnepeket, és ebből tényleg egy olyan egyveleg születik, amelyben ünnep és hétköznap egyaránt eltűnik.

Ha Istentől fogadjuk el az ünnepeket, akkor a Mindenszenteket is elfogadjuk, s hozzá tudjuk illeszteni hétköznapi zarándok életünket. Ha viszont magunkat ünnepeltetjük (akár az önsajnáltatással is, hogy központban legyünk), akkor nemcsak ünnepeink, hanem hétköznapjaink is a közönségesség mocsarába süllyednek.

(Sánta János)

2011. október 19., szerda

Én jól tudom, ki Ő.




Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor fél 9 körül bejött egy bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9 órakor van egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos. Figyeltem, milyen türelmetlenül néz percenként az órájára. Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötését, és megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan súlyosnak... az orvosra várva eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem.

Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost a seb kezelésére. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek otthonába kell menjen, ahogyan évek óta mindig teszi, hogy reggelizzen a feleségével.
Udvariasan, a felesége egészsége felől érdeklődtem. Kedvesen, az idős úr elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában. Gondolva, hogy a feleség, egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel... Akkor csodálkozva megkérdeztem: És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek? Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta:

Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki Ő.

Szó nélkül maradtam, és kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben néztem a siető léptekkel távolodó öreget... Lenyeltem a könnyeimet, miközben arra gondoltam: Ez a szerelem, ez az, amit az élettől szeretnék!... Hiszen alapjába véve, ilyen az igazi szerelem?!... nem feltétlenül fizikai, és nem is ideálisan romantikus. Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami volt, ami van, ami lesz, és azt, ami még nem történt meg. Nem feltétlenül azok a boldog és kiteljesedett személyek, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni mindabból, amijük van.

2011. október 10., hétfő

Isten jelenléte



Ha a szíved kószál és szenved,
vidd vissza óvatosan a helyére,
és helyezd gyengéden a 
te Istened jelenlétébe.
És ha soha semmi mást nem
tettél egész életedben,
csak a szívedet hoztad vissza
és ismét Isten jelenlétébe helyezted,
- habár újra és újra elkószált,
miután visszahoztad,
akkor életed, 
- biztos lehetsz benne -
nem volt hiába.

Szalézi Szent Ferenc

A szeretet ösztöne



Vadászatról tértem meg és a kerti úton mentem hazafelé. A kutyám előttem futott. Hirtelen megállt, aztán lassabban kezdett előrelopózni, mintha vadat szimatolna. Végignéztem az úton és egy fiatal verebet pillantottam meg. A csőre még sárga volt és a feje pihés. Leesett a fészekből, mert a szél lerázta a nyírfáról. Most a porban vergődött és kiterjesztette szárnyait.

Kutyám lassan közeledett feléje, ekkor a közeli fáról egy veréb szállt le. Mint a lezuhanó kő csapott le a kutya előtt és kétségbeesett csipogással esett neki a kutya tátott szájának. Saját testével védelmezte fiókáját, közben teste remegett a félelemtől. Óriási szörnynek tűnt előtte a kutya, mégsem tudott nyugton maradni. Az akaratánál erősebb hatalom hajította le a kutya elé. A kutya megállt és hátrálni kezdett. Benne is tiszteletet ébresztett a magasabb hatalom. Gyorsan magamhoz szólítottam a kutyát és a veréb iránti tisztelettel mentem tovább. Tiszteletet keltett bennem a madár szeretetének megnyilatkozása.

A szeretet — gondoltam magamban — erősebb, mint a halál és a halálfélelem. Csak a szeretet segítségével áll fenn a világ és mozog az élet.


(Turgenyev)

2011. szeptember 29., csütörtök

Nostradamus rólunk



Nostradamus Pannoniáról

Nostradamus élete végén, öregen és betegen kapta a megrendelést egy magyar főembertől, hogy írjon próféciákat Magyarországról. Ez a "nagyhírű és vitéz" nemzet fia háromezer ezüstöt fizetett
Nostradamusnak ezért a munkáért, s a megrendelő személyében gróf  Zrínyi Miklósra ismerünk, a szigetvári hősre, aki valóban három hónappal élte túl a jóslatok szerzőjét, s 1566. szept. 8.-án halt hősi
halált.
Napjaink történései is visszaköszönnek....



84. /
Az írott szó elhal majd,
és egyre szegényebb lesz a beszéd,
a nemzetre egy talány hoz bajt,
mely elveszi az emberek eszét.
Egész nap otthonukban ülnek,
bámulnak hazug, mozgó képeket,
s mire a bálványok ledőlnek,
már alig születnek gyermekek.

85. /
Ötven esztendő lejártán új világ lesz,
a magyarok végre kézbe veszik sorsuk.
Nem a pénz lesz az úr, hanem a munka,
a törvény az uzsorásokat sújtja.
Az ország még sokáig nem lesz gazdag,
de többé senki sem hal éhen,
a néppel új királyt is választanak,
s kezdődik elölről minden, mint régen.

87. /
Amit értelmes elme el sem képzel,
az megtörténik majd Hungáriában.
Senki nem boldogul erővel, sem ésszel,
csak gyilkos ármány és ravaszság van.
Dolgozni akarnál, de nincs munka,
pedig a földek parlagon hevernek,
aki eddig a munkát csak unta,
most koldusa lesz az idegeneknek.

90. /
Az erdőn túl él az ország jobbja,
de számában kisebbik része,
földjét az erősebb elrabolja,
ezeregyszázból nyolcvan évre.
Már csupán nyelvében él, de él még,
s gyarapszik, míg Erdőn innen fogynak,
az ő küzdelmük hozza el a békét
és egységét minden magyaroknak.

91. /
Csak temetni tudnak, nem ünnepelni,
erejük gyorsan elfogy, szalmaláng,
türelmesek, de kitartásuk semmi,
vezérük rosszul végzi mindahány.
Költőiket elfelejtik gyorsan,
akárcsak régi énekeiket,
magyar se marad sok a honban,
de magyarul szólnak az idegenek.

92. /
Immár vén és beteges koromban
távoli nemzetnek ködképeit láttam,
Isten a tanúm, hogy amit eddig mondtam,
megtörténik egyszer majd a valóságban.
Nagyhírű és vitéz nemzet fia kérte,
lebbentsem előtte föl a jövő fátylát, -
háromezer ezüst volt a munkám bére,
örvendenek neki koldusok és árvák.

93. /
Akinek mindezt írtam rendelésre,
három hónappal él tovább, mint magam.
Csatát veszít, de a harcnak nem lesz vége,
minden ledőlt toronynak súlya van.
A pogány még százhúsz évig itt lesz,
de egyre jobban gyengül -
személye két nemzet közt híd lesz,
s utódja nagy művet ír a küzdelemről.

94. /
Keletről primitív, barbár horda tör
Magyarországra, nem először.
A nép minden vagyonát elhordja,
a csőcselék a mélyből előtör.
Megérkeznek a haza elárulói,
sértődöttek, és idegenek
tíz évig tudják a népet zsarolni:
vörös és sárga a címerben egyek.

97. /
Lesz majd, hogy a pénz egyre kevesebbet ér,
s az emberek apraját eldobják,
és hiába lesznek a pénzek egyre szebbek,
súlyuk miatt már a koldusok sem hordják.
Értéke nem lesz semmi a munkának,
és nem lesz semmi haszna a pénznek,
uzsorások magyar földre licitálnak,
gazdagok helyett fizetnek a szegények.

98. /
Róka, s hiéna vezeti a népet,
alattuk szétesik az ország,
a róka egyedül sokat téved,
a hiéna megássa a sírját.
Végtelen a nép ostobasága,
de lassan feltámad az új erő,
nem hallgat róka hiéna szavára,
Pannónia nem lesz dögtemető.

99. /
Jön új nemzedék, mely erős lesz,
és nem szégyelli többé, hogy magyar,
a vének nemzedéke önmagán erőt vesz,
s nem csak önmagának túr és kapar.
Erkölcsében megújul majd az ország,
és végre büszke lesz minden fia,
mert ámulatba ejti egész Európát
sokszáz évnek elteltével Pannónia.

2011. szeptember 27., kedd


„Isten léte evidens. Nézzen meg egy falevelet! Hogyan lehet ilyet tervezni? Szimmetrikus minden, s mégis egyedi. Milyen szellem az, amely mindezt fenntartja és kormányozza? Mert a rendszer működik. Hacsak le nem téped a levelet, az örök törvények szerint nő meg. Jelen van egy állandóan megújuló, kreatív, felfoghatatlan színvonalú, befoghatatlan méretű világ, amely nem valahol van, hiszen én is belőle vagyok. Meg maga is, ahogy a kutya, a hernyó, a lepke, a felhő meg minden létező. Mindig fölfele mutogatunk, amikor a Jóistenről beszélünk, ami mókás, mert közben Ausztráliában is fölfele mutogatnak, ami ugye épp az ellenkező irány. Pedig ha Istenről beszélünk, körbe kellene mutatni. Ott van mindenben, bennünk is. A szeretetben, amely a kapcsolatkeresés előszobája, egyben szülőszoba is: ott, és csak ott születik a megismerés. Intellektuális megismerés ugyanis nem létezik. Abban benne van az ítélet, a tetszik-nem tetszik. A szeretet az egyetlen hatékony megismerő erő. Amikor megszűnik a tetszik-nem tetszik kettőssége, és őszintén érdekel, amit, akit látsz, akkor vagy képes a megismerésére. Azaz, ha szereted. Ez nem hit-, hanem ténykérdés. Annyira evidens, hogy én nem is hiszek. Csupán nem vagyok vak. Azt viszont, aki erre a valóságra rányitotta a szemünket, úgy hívják: Jézus Krisztus.”

(Makovecz Imre)

Mélyen megrendít Makovecz Imre halála.... Számora Ő a magyar Gaudi.... Ember a javából!

Istenem! Adj neki békességet, a Te békességedet! 



2011. augusztus 8., hétfő

Az élet vize



Volt egyszer egy kislány, szép volt, tündöklően szép, még a Napnál is ragyogóbb, mert tiszta szívével soha nem bántott meg senkit. Egy napon aztán apja kiküldte őt a kútra az élet vizéért:

- Menj, vidd ezt a vödröt, és merítsd bele a kútba... Amikor megtelik vízzel, gyere vissza hozzám...

Úgy tett a lány, ahogy az apja kérte, mikor a vödör színültig telt a kút friss vizével, elindult hazafelé. Ám mire hazaért, egy üres vödröt tartott a kezében.

- Mi történt? - kérdezte az apja.

- Ó, semmi... a vödröt, ahogy kérted belemerítettem a kútba, és megtöltöttem az élet friss vizével...

- Hiszen ez a vödör üres - mondta az apja, és nevettek mindketten. - Hová lett gyermekem az élet vize?

- Mindent úgy tettem, ahogy tanácsoltad. Ám ahányszor csak belemerítettem a vödröt a tiszta vizű kútba, megjelent egy ember, s mert szomjas volt, neki adtam az utolsó csöppig... Így ment ez végtelenségig, míg a kút majdnem ki nem száradt. Végül épp annyi vizet adott, amennyivel az utolsó vödröt telemertem.

Az apa mosolygott:

- És hol van az a víz?

- Mindenfelé... amerre jártam, mindenkinek adtam belőle, aki kért.

2011. július 28., csütörtök

A szeretet gyümölcse


A csend gyümölcse az ima. 

Az imádság gyümölcse a hit.

A hit gyümölcse a szeretet. 

A szeretet gyümölcse a szolgálat.


2011. július 18., hétfő

Az ördög a templomban


Egy ember, aki egy vasárnap reggel a templomba igyekezett, nagyon meg volt lepve, mikor az ördögöt a templomajtó közelében találta.
- Mit csinálsz te itt? - kérdezte meglepetéssel.
- Éppen úgy megyek a templomba, mint ti - felelte a sátán. - Hiszen az emberek azért járnak oda, hogy ellenem imádkozzanak és prédikáljanak, ki védelmezne hát engem, ha magam nem lennék ott?
- És hogyan védelmezed magadat? - kérdezte erre a templombajáró.

Ó, erre a célra van nekem ezerféle eszközöm is!

- Először is tehát jókor ellátogatok azokhoz a családokhoz, amelyek templomba akarnak menni és igyekszem ellentétet szítani a férj és a feleség között; úgy indítom fel a férjet, hogy fölbosszankodjék a kemény gallér miatt, amelyiken nem akar keresztül menni a gomb és így annak a feje lepattan. Ezáltal elveszti jókedvét; a feleség pedig elveszti a jóhangulatát azért, mert valamelyik fiókban hiába keresi a kesztyűjét.
- Ilyen eszközökkel megakadályozom azt, hogy a templomba menjenek, vagy elrontom a hangulatukat, hogy annak valami hasznát ne láthassák.
- Azoknak az embereknek a számára, - folytatta az ördög, - akik komolyan és magukba zárkózva indulnak el, más eszközöket használok: Mindig van ugyanis egy lány vagy asszony, aki a figyelmet magára vonja. Ekkor az asszonyok pillantásait az ilyenek ruhájára irányítom; megvizsgáltatom velük pontosan a kalapját, a blúzát és a prédikáció elrepül a fejük fölött.
- Azok a férfiak pedig, akiknek egy kis irodalmi műveltségük van, a prédikációban itt és ott egy-egy kevésbé helyes kifejezést vagy stílushibát fedeznek fel és így a formára tekintenek a tartalomra pedig nem figyelnek. A templomból való távozás alkalmával azután megteszik a maguk kölcsönös észrevételeit és így minden hatás elvész.
- Az a másik hölgy meg, amott, fél a meghűléstől; nos tehát kioktatom, hogy itt vagy ott, valamelyik ablak nyitva van és az egész istentisztelet alatt nem gondol másra, mint a légvonatra és az egészségét érintő veszedelemre.
- Na, és a kereskedők! Úgy intézem a dolgokat, hogy az előző este vagy reggel, az istentisztelet előtt rossz híreket halljanak. És így az egész istentisztelet alatt tele lesz a fejük.
- Egy padon egy anya ül. Gyermeket hagyott otthon, aki a bölcsőben alszik; gyorsan az eszébe juttatom, hogy a kicsi fölébredt és most az a veszély fenyegeti, hogy ágyacskájából kiesik. És ez az asszony egész idő alatt nyugtalan lesz.
- Látok néhány jó megjelenésű urat, akik figyelmesen hallgatnak a papra. Rögtön figyelmessé teszem őket arra, hogy amit most hallottak, az erre vagy arra az emberre vonatkozik, aki szintén ott van a gyülekezetben. Ekkor rögtön elkezd János Péterre, Sándor pedig Józsefre gondolni és elindulnak hazafelé, nagyon meglévén elégedve a lelkipásztorral és önmagukkal.
- Ha pedig egy hallgatót az istentisztelet ideje alatt nem tudok elvonni a figyeléstől, akkor megpróbálom őt hatalmamba keríteni a kijáratnál. Felindítom az embereket, hogy mindenféléről kezdjenek el beszélni, aminek a templomhoz semmi köze. Úgy irányítom őket, hogy isntentisztelet után olyan embereknél tegyenek látogatást, ahol csak világi dolgokról lehet beszélgetni és így kitörlök a lelkükből minden jobb benyomást, amelyre a templomban szert tettek.

Ismerd fel és mondj ellene a kísértésnek!

2011. július 4., hétfő

A legtutibb házi kenyér recept

Évek óta próbálkozom igazi házi kenyeret készíteni. Számtalan receptet kipróbáltam, sőt kenyérsütő gépem is van. Valahogy egyik sem volt az IGAZI. A kenyérsütő gépben készült kenyereknek nincs ropogós héja, a sütőben készülteknek az állaga nem volt jó, hamar kiszáradt, stb.

Most végre megvan a tuti recept (köszönet neked Mariann):


300 g búzaliszt
100 g teljes kiőrlésű liszt vagy rozsliszt (tetszés szerint, akár lehet ez is búzaliszt)
1/2 mokkáskanál szárított élesztő
1 teáskanálnyi só
300 g víz

Keverjük össze a lisztet, élesztőt és a sót egy tálban. Adjuk hozzá a
vizet és az egészet együtt dolgozzuk össze.
Fedjük le a tálat fóliával, és hagyjuk pihenni 12-20 óra hosszat.
Utána távolítsuk el a fóliát, és egy krémlapáttal kicsit nyújtsuk a
videón látható módon a tálban.
Fedjük le egy ruhával és várjunk még 2 órát.
Miután 230 fokos sütőben felforrósítottunk egy fedeles edényt (kb.fél
óra), pici liszttel megszórjuk a tésztát és a forró edénybe rakjuk.
30 percig fedővel, 15 percig fedő nélkül sütjük.

Íme az enyém képekben:





 Családom szerint "mennyei" :))))

Az eredmény: isteni illatos, ropogós héjú kenyér, amelyhez
elkészültéig gyakorlatilag nem is kell kézzel hozzáérni.

Érdemes végignézni ezt a videót!

2011. június 9., csütörtök

Pünkösdvárás



Emlékszel-e még, mikor voltál utoljára így velem? Így csendben, rám figyelve? Mikor szakítottál időt arra, hogy velem legyél, csak velem? Gondolsz-e néha arra, hogy szeretlek? Szeretlek, mert az enyém vagy. Szeretlek, mert én teremtettelek. Azért teremtettelek, mert szeretlek, és mindig is szerettelek. Szeretetem teremtménye vagy. Benne voltál terveimben, hogy része legyél a világnak. Öröktől fogva benne voltál szeretetemben, hogy a világnak része lehessen benned. Akartam, hogy legyél, és akarom, hogy az legyél, akinek akartalak.

Nem kérdem ki vagy, milyen vagy, - ismerlek téged. Ismerlek és elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Ha sántítasz, nem kívánom tőled, hogy táncolj. A mankóiddal együtt is bejöhetsz hozzám. Ha táplálékra van szükséged, adok neked. Ha vigaszra vágyakozol, nálam megtalálod. Nem darabollak szét részeidre, hogy megismerjelek. Nem szavaid, és tetteid alapján ítéllek meg. Én a szívek és a vesék vizsgálója, ismerem legtitkosabb gondolataidat is. Ismerem vágyaidat, szándékaidat. Én nem a külső után ítélek. Én magamhoz mérlek, nem másokhoz.

Én nem utállak téged bűneid miatt. Én a bűneidet utálom. És a bűneidtől, csak általam szabadulhatsz meg. Csak szólj, és én megbocsátok neked. Csak kérd, és újra tiszta lappal indulhatsz előttem. Én azt akarom, hogy örülj, hogy boldog légy, mert én örülök neked, és meg akarom osztani veled az örömömet. Én azt akarom, hogy tudj nevetni, hogy mindig vidám legyél. Azt akarom, hogy észre vedd, az élet szép, hogy élni jó. Azt akarom, hogy színt vigyél mások életébe is, hogy az emberek megtanuljanak kacagni tőled, hogy felszabadult lehess. Azt akarom, hogy az enyém legyél, hogy kifoszthassalak. Nem azért, hogy semmid se legyen, hanem, hogy én legyek mindened, hogy egészen betölthesselek, hogy átjárjalak, és a szeretetem a tiéd legyen.

Tudom, életed tele van gondokkal, nehézségekkel, de ne félj. Nem kell félned, én veled vagyok. Én a tied vagyok, - egészen neked adtam magam. Aki fél, az nem talál meg engem. A félelem elfordít tőlem. A félelem meggátol abban, hogy szeretni tudj. Aki fél, az nem tud igazán szeretni. A félelemtől kell félned. Én a tied vagyok, s ez elég neked. Az én kegyelmem elég neked, és én betöltelek.
Hogyan magyarázzam meg neked? Én mindig veled vagyok. Akkor is, ha úgy érzed, mindenki elhagyott. Akkor is, ha azt mondod, nincs szükséged rám. Én melletted állok, és várom, hogy figyelj rám. Nem kényszerítelek, csendben szólongatlak, és ha figyelsz rám, meghallod hangomat. A neveden szólítalak, az igazin, amelyet én adtam neked. Csak akkor hallod meg a hangomat, ha ismered a nevedet, ha tudod, hogy fontos vagy nekem. Fontos vagy nekem, mert szeretlek.

Nélkülem semmi sem vagy. Nélkülem nincs életed, nincsenek lehetőségeid. Nélkülem nincs meg az újrakezdés lehetősége. Ha egyedül akarod járni az utadat, megteheted, elfordulhatsz tőlem. Ha nem akarsz látni, becsukod a szemedet, ha nem akarsz hallani, bedughatod a füled. Ha nem akarsz emlékezni rám, megfeledkezhetsz rólam. De nélkülem az életed olyan, mint a fáról lehullott levél, - a legelső szellő elsodorja, mint az olaj nélküli mécses, - hiába akar lobogni, csak a kanóc ég el füstölögve. De én nem oltom ki a pislákoló mécsest sem, a megtört nádat sem töröm össze. Én semmire sem kényszerítelek, mert szeretlek, és ha néha vádolsz, gyűlölsz, én akkor is szeretlek. A kudarcaidban is ott vagyok veled, mert önmagadban semmi vagy, de én a kudarcaidban is szeretlek.
Olyan könnyen megfeledkezel rólam. A barátok, a munka, a szórakozás, vagy a mindennapi robot leköti figyelmed. Csak ha nagy a baj, ha szorít az idő, akkor jutok eszedbe, akkor jössz, de én mindig várlak, szüntelenül, mert egészen neked adtam magam, teljesen minden beteljesedett, - mert Atyám, az örök Atya így akarta. Jöjj velem! Ne szégyelld, hogy veled vagyok. Talán nem érted, hogy miért tettem mindezt? Miért volt szükség Betlehemre, a Golgotára, miért a szalma, a jászol, az ostor és a kereszt? Nem baj. Ne törd a fejed rajta túlságosan! Ne akarj mindent egyszerre megérteni. Ha tudsz szeretni, láthatod, hogy a szeretet áldozatot követel, önfeláldozást – s én végtelenül szeretlek.

2011. június 8., szerda

Jézus ölében




A férfi lánya megkérte a papot, hogy jöjjön el imádkozni az apjával. Amikor a pap megérkezett, látta, hogy a férfi az ágyban fekszik, a feje két párnával feltámasztva, az ágya mellett pedig egy üres szék. A pap azt hitte, hogy szóltak az idős embernek az ő látogatásáról. Biztosan várt már engem - szólt.
„Nem, kicsoda ön?"
„Én vagyok az új segédlelkész a parókián - válaszolt a pap. „Amikor megláttam az üres széket, azt gondoltam, biztosan tudta, hogy jövök."

„Ja, igen, a szék" - szólt az ágyhoz kötött beteg. „Becsukná az ajtót?"
A pap, kicsit értetlenül, becsukta az ajtót.
„Ezt sosem mondtam el senkinek, még a lányomnak sem" - mondta a férfi. „De egész életemben sosem tudtam, hogyan imádkozzam. A vasárnapi misén hallottam a papot az imádkozásról beszélni, de az egész olyan magas volt nekem...
Aztán feladtam minden próbálkozást" - folytatta - „míg egy nap, úgy négy évvel ezelőtt a legjobb barátom azt mondta nekem: "János, az imádkozás nem más, mint egy Jézussal folytatott beszélgetés. Javaslok neked valamit. Ülj le egy székre, egy másikat tegyél magad elé, és hit által lásd Jézust azon a széken. Ez nem kísérteties, mert ő megígérte: "Én veletek leszek mindig". Aztán beszélj Hozzá, és figyelj Rá úgy, ahogy most velem teszed."

Így aztán, atyám, kipróbáltam ezt, és annyira tetszett, hogy minden nap néhány órán keresztül ezt csinálom. De nagyon vigyázok. Ha a lányom meglátná, hogy egy üres székhez beszélek, vagy idegösszeomlást kapna, vagy bezáratna a bolondok házába."
A papot nagyon meghatotta a történet, és biztatta az idős férfit, hogy folytassa így tovább. Aztán imádkozott vele, megkente olajjal, és visszament a paplakba.

Két nappal később este felhívta a férfi lánya azzal, hogy édesapja aznap délután meghalt.
„És békésen távozott?" - kérdezte.
„Igen, amikor két óra körül indultam otthonról, odahívott az ágyához, elmondta az egyik faviccét, és megpuszilt. Amikor egy órával később hazaértem a boltból, holtan találtam. Volt azonban valami furcsa, atyám. Igazából több mint furcsa - olyan hátborzongató. Úgy tűnik, hogy mielőtt meghalt, apa kihajolt az ágyból, és a fejét az ágy melletti székre hajtotta."

2011. május 30., hétfő

Szabály és rend



A szabályos ember és a rendes ember

A szabályos emberek nem mindig rendesek, a rendesek pedig nem mindig szabályosak. A szabály van a rendért és a nem a rend a szabályért. Rendből csak egy van, szabályból sok. A rend Istentől ered, a szabályok az embertől. Mégis a szabály nem más, mint a rend lecsapódása az ember tudatában és akaratában.

Az ember tud szabályokat alkotni, és ezzel elárulja, hogy tud a rendről. Egyébként a bűn nem szabálytalanság, hanem rendetlenség. Nem szabad a rendet és a szabályt összekeverni. Magyarázni nem a rendes, hanem a rendellenes szabályokat szokták, és gyanús, ha egy szabályt nehezen tudnak elfogadtatni, mert az ember lelke mélyén élő rend azt kontrollálja és tiltakozik ellene.

A kevés és a sok szabály egyaránt emberellenes. Csak annyi szabályt alkossunk, hogy rendes emberekké váljunk, de meg is maradjunk annak.

(Sánta János)

2011. május 17., kedd

A keresztény élet és a magasugrás




Csodálva figyeli az ember, milyen kifinomult technikával ugorják át a sportolók az egyre nagyobb magasságokat. Persze, nemritkán leverik a lécet, és még meg is sérülhetnek, ha ráesnek, vagy rúdugrásnál két pillanattal a leérkezés után fejbe találja őket a léc. Előfordul viszont egy harmadik változat, főleg rúdugrásnál, amikor nem veri le a lécet a sportoló, de éppenséggel alatta repül el. Ez nagyon kínos jelenet. Főleg, ha egy egész stadionnyi ember nevet rajta.

A keresztény megtérés valahogy olyan, mint amikor leverjük a lécet. Ez fájdalmas érzés, sikertelenséget sugall, pedig nagyon fontos tapasztalathoz juttat: éppen telibe találtuk a Krisztus által személyünkre szabott szintet. Megtudtuk, hogy mi fölött kellene átjutnunk. A léc a nekünk kijelölt keresztény minimumot jelenti, s persze, mindenkinek más magasságra van állítva.

Jó tehetséggel megáldva nem futhatok neki a másikénak, amely alacsonyabban áll, mert fölötte könnyen átjutva hamis biztonságban érezzük magunkat. De az se jó, ha kevesebb talentummal a túl magas lécnek szaladunk neki, mert alatta repülhetünk el, és könnyen kiábrándulunk, mert nem értük el az általa kijelölt nívót.

Persze, ugrándozásban Krisztustól függetlenül sincs hiány. Sok ember ma csak nagyon kicsiket mer ugrani, mert nem szeret túlzottan elszakadni a földtől, amely a biztonságot jelenti. Sőt olyat is látunk, hogy egyesek neki se futnak az élet akadályainak, hanem pl. valahonnan szerzett pénzen másokat ugratnak és ugráltatnak.

Életünk menete nem más, mint kisebb nagyobb ugrások sorozata, bukásokkal, felkelésekkel együtt. A lényeg, hogy ne maradjunk a földön, mert Krisztus se maradt ott, még a harmadik elesés után sem. A végén pedig olyan magasra tették, hogy mindenki föltekintett rá, de onnan már a megváltás származott.

(Sánta János)

2011. május 16., hétfő

A farkas és a rózsa



Hogy került oda, senki sem tudta, de egyszer csak ott volt a tisztáson. Egy gyönyörű virág. Egy fehér rózsa.
A farkas vette észre először.
" Milyen szép!"- gondolta -"Milyen kecses!"
Aztán lassan a többi állat is felfedezte.
- Milyen egyszerű! - mondta a páva - Semmi szín, semmi különlegesség!
- Közönséges! - rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű - Hát hogy néz ez ki?
" Mind ilyenek vagytok" - gondolta a farkas a fák közül -
"Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót."
A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is.
- Ez meg micsoda? - fanyalgott a róka - Semmi keresnivalója nincs itt.
- Csúnya! - röfögte a vaddisznó - És ráadásul útban van.
A rózsa bánatosan lehajtotta fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy vízcseppecske hullott a földre.
" Hát nem látjátok, hogy fáj neki?" - gondolta a farkas - "Miért kell bántani?"
- Nem szeretem a virágot! - dörmögte a medve - Tépjük ki!
Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját.
- Nézzétek! - bömbölte, és magasba tartotta a mancsát - Megszúrt!
- Szóval még veszélyes is! - jegyezte meg a róka -Ki kell irtani!
A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbe taposta. A többiek megtapsolták.
A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében.
" Elpusztították, csak azért, mert más volt mint ők!"
Megvárta amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele.
Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette.
- Isten veled, kis virág ! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál ...
Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ottmaradt a földben, a rózsa mellett.
Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek. A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében: életében először sírni kezdett.

2011. május 2., hétfő

Édesanyámnak




Mikor nem is gondoltad, hogy látlak, megetettél egy kóbor cicát
Ebből megtanultam, hogy szép dolog, ha gondoskodunk az állatokról.
Mikor nem is gondoltad, hogy látlak, a kedvenc sütimet készítetted el.
Megértettem, hogy az életben apró dogok is válhatnak különleges ajándékká.
Mikor nem is gondoltad, hogy látlak, éppen imádkoztál.
Ebből megtanultam, hogy van Isten, akivel bármikor beszélgethetek, és megtanultam, hogy bízzak benne.
Mikor nem is gondoltad, hogy látlak, ebédet főztél és elvitted egy beteg ismerősünknek.
Ebből megtanultam, hogy egymásról gondoskodnunk kell.
Mikor nem is gondoltad, hogy látlak, idődet és pénzedet olyanemberekre szántad, akik rászorulnak.
Megértettem, hogy akiknek több van adniuk kell a sajátjukból azoknak akiknek kevesebb van.
Mikor nem is gondoltad, hogy észreveszem, jóéjt-puszit adtál.
Ebből megéreztem, hogy biztonságban vagyok és szeretsz engem.
Mikor nem is gondoltad, hogy látlak, könnyek szöktek a szemedbe.
Megértettem, hogy az életben érhetnek fájdalmas dolgok is és nem baj ha ilyenkor sír az ember.
Mikor nem is gondoltad, hogy látom, hogyan gondoskodsz rólunk, elhatároztam, hogy én is megpróbálom a tőlem telhető legjobbat adni.
Mikor nem is gondoltad, hogy látlak, mindvégig láttalak.
Köszönöm, hogy láthattam mindazt, amiről nem is gondoltad, hogy látom!

2011. április 21., csütörtök

Halálugrás



Csodálom Máriát! Egy életerős fiatal lány, tele álmokkal, tervekkel a jövővel
kapcsolatosan. Szeretem magam elé képzelni ahogyan jegyesével, Józseffel együtt
vannak, csacsognak, szövik a terveket, a jövőjükkel kapcsolatosan, bejárják Názáret
szép tájait, hogy megálmodják kis családjuk otthonát.... És akkor jön az angyal egy
hatalmas kéréssel, egy ismeretlen, életre szóló feladattal, Isten akaratával.

Mária nagysága abban áll, hogy igent tud mondani a jó Istennek. Képes elengedni
mindazt miben addig hitt, mit addig kis szívében építgetett, és kitudja mondani
Teremtőjének az igent... Ez olyan, mind amikor az akrobata, fent a magasban elengedi
a kezében lévő biztos trapézt, és bukfencet vetve a levegőben, egy halálugrással társa
karjai közé veti magát. Mária bizalommal, mindent elengedve repül, és a jó Isten
gondviselő karjai felfogják őt.

Csodálatos az Istenben bízó ember bátorsága! Mi is érezzük, - különösen ilyenkor
nagyböjtben - hogy ezt-azt el kellene engedni, és hatalmas lendülettel bele kellene vetni
magunkat abba amiben hiszünk, mit értékesnek, fontosnak, Isten akaratának látunk! A
kérdés, hogy megvan bennünk a Boldogságos Szűz Anya bátorsága, hatalmas életereje,
lendülete? Elmerjük-e engedni azokat a megszokott, hozzánk nőtt beidegződéseket,
kényelmes szokásainkat, melyek visszafogják szárnyalásunkat?

Emlékszem milyen nehezen hagytam ott a biztos, kényelmes, karbantartó állásomat
a kis műhelyben, hogy elmenjek a bányába segédmunkásnak. Magam sem értettem,
hogy pontosan miért kell lépjek, de éreztem, - ott bent, a lelkem mélyén, - hogy menni,
lépni kell. Dolgoztam a föld alatt keményen, és aztán egy év múlva, egy tavaszi szép
napon éreztem, hogy megértem a továbblépésre. Éreztem, hogy menni kell, életemet, -
az egyetlent, - egy bátor lendülettel Istenem kezébe kell tennem. Rég érlelődő vágyamtól
vezetve, jelentkeztem a teológiára. Hihetetlenül nehéz volt elengedni a barátokat, a
megszokott életet, megannyi ismerőst, a kényelmet, és egy hatalmas halálugrásban
ellendülni az ismeretlen, titokzatos jövő felé, hinni azt, hogy Isten szeretete felfog, és nem
lesz halálos zuhanás vakmerő tettemből.

Csodálatos volt a teológián szinte lélegzet nélkül repülni az ismeretlen, új világba.
Ma is beleborzongok az akkori élménybe! Huszonévesen mindent elengedni, és az
egyházüldöző kommunista rendszer csápjai között, bizalommal suhanva, repülni a
szeretet Istene karjai közé... Aztán mint felszentelt pap, ifjúsági lelkész, elengedni egy
nyugodt, konvencionális papi életkeretet, és befogadni a gyermekeket, belezuhanni
a szeretet "törvényen kívüli" végtelen távlataiba. Hogy mondjam el? Minden egyes
új döntés egy biztos halál, de ugyanakkor egy végtelenül erős, jóságos, továbblendítő
erőnek a megtapasztalása. Hihetetlen öröm van bennem, mert megtapasztaltam, hogy
Isten erős kézzel, jóságos karral felfog, felemel, újból és újból értelmet ad a hitből
fakadó döntéseknek.

Idő kellett megérteni, hogy életünk nem más, mint egy folyamatos halálugrás, mert
minden új lépés, valaminek a bátor elengedése, és zuhanás a gondviselő Isten karjai
közé. Egy új munkahely, családalapítás, gyermekvállalás, de még egy új kapcsolat,
szövődő barátság is, minden de minden kisebb vagy nagyobb halálugrás, melyek előtt
ha megtorpanunk, életünk kibontakozása leáll, és Szent Péter példájára mi is elkezdünk
süllyedni létünk háborgó, galileai tengerén.

Most ezekben a szent nagyböjti napokban, imádkozom bátorságért, hogy a soron
következő halálugrásainkat - mit tőlünk kér az Úr, - merjük megtenni... Merjük
elengedni a kényelmes, talán már rég kinőtt állomásainkat, és Istenben bízó lélekkel
nekilendülni az előttünk lévő, a szeretet tiszta vágya által szívünkbe felvázolt nemes cél
felé. Lehet, hogy csak egy sofőr könyv megszerzése, vagy egy idegen nyelv elsajátítása
a cél, de lehet, hogy egy rég elkezdett tiszta kapcsolat házasságba torkolló beteljesülése,
vagy a csodálatos szerzetesi, papi hivatás a te célod... Nem tudom a te utadat, de az
biztos, hogy Isten a továbblépés, a mozgás, a kibontakozás Istene. Ő a dinamikus
haladás, kiteljesedés útján akar vezetni bennünket. Egészen biztos, hogy a te célod a
végtelen, és így mindig van tovább. Tudnod kell, nincs célba érés ezen a földön, csak
lélegzetvételnyi pihenés, vagy halálos megtorpanás.

Társad, családod van? Ez nem ok a tunya sodródásra. Egyeztess és induljatok együtt
bizalommal. Egy újabb kisbaba tudatos vállalása, talán a következő halálugrás
számotokra? Rég megálmodott családi otthonotok alapjainak kiásása? Nem tudom! A
jó Isten a szívetek visszatérő vágyai által akar vezetni. A legszebb álmotok az Ő szent
akarata!

Én, a te kisebb testvéred, csak biztatni, bátorítani tudlak. Ne félj! Egyetlen életed van,
ne köss a langyos semmittevésben kompromisszumokat, a megszokott kényelemben
ne poshadj el! Merd elengedni a biztos fogást, az állást, és merd elkezdeni a legszebb
vágyad valóra váltását. Bízzál! Ha szíved indít, engedd el a trapézt, és zuhanj bele akár a
tátongó semmibe! Legyen hited az élő Istened karjai közé vetni magadat! Nem könnyű
tudom, de az élet ura, kinek nevében saját vágyaidra igent mondtál, nem veszi le rólad
a szemét, passzívan nem hagy leesni, összetörni, Ő felfog és biztos kézzel tovább vezet...
És ez a mindig tovább, - látod-, ez az élet! Léted egy bátor nekilendülés, újabb és újabb
halálugrás, kibontakozó repülés a Végtelenbe!! Ne félj! Testi halálod utolsó ugrásod lesz
ezen a földön, elszakadás a földi trapéztól, egy beteljesedés, bátor repülés Istened karjai
közé.

Ezekkel a gondolatokkal bátorítalak, biztatlak 2011. nagyböjtjében, és kívánok
mindannyiatoknak Istentől megáldott, szép Húsvéti ünnepeket.

Kisebb testvéri szeretettel, Csaba t. (Böjte Csaba)
2011. március 23.

2011. április 20., szerda

Böjte Csaba a Szentháromságról



Kedves Testvéreim!


Egyszer egy gyerek megkérdezte tőlem, miért vetünk keresztet? Atya, Fiú, Szentlélek. Azt mondta, ő ezt nem érti. Aztán bevallottam őszintén, én sem. De tudjuk, hogy Jézus sokszor beszélt az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről. És azt gondolom, ha Jézus jónak látta kinyilvánítani, elmondani ezeket nekünk, akkor biztos, hogy ez fontos tanítás.

Szeretem szemlélni azt a nagy szeretetet, amivel a Szentháromság tagjai egymás iránt vannak. Milyen szép, amikor Jézus megkeresztelkedik, megnyílik az ég, és azt hallani, „Íme az én szeretet Fiam, akiben kedvem telik.” És a Szentlélek leszáll rá, erőt ad neki.

Félt, de kimondta

Vagy az a szép jelenet, amikor Jézus arról beszél, hogy az ő eledele nem más, mint annak akaratát teljesítse, aki őt küldte.

Azt gondolom, a Szentháromság egymás iránti szeretete talán nagycsütörtökön, nagypénteken látható leginkább. Mert a Mennyei Atya annyira szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta oda értünk.

Döbbenetes, nem? Vagy amikor nagycsütörtök este Jézus fent van az Olajfák hegyén, és azt mondja, ne az Ő akarata teljesedjen be, hanem az Atyáé.

Biztos, hogy Ő is, mint ember, irtózott, félt, vérrel verejtékezett mindattól, ami rá várt. És mégis, annyira bízik a Mennyei Atyába, hogy ki meri mondani, ki tudja mondani, „Legyen nékem a Te igéd szerint. Legyen a Te akaratod szerint.”

A Mennyei Atya vezette, végig kísérte az életét, ott van a kereszten, s utolsó leheletével azt mondja: Atyám, kezedbe ajánlom a lelkem. Ez a hatalmas bizalom, egymás iránti szeretet, a másik elfogadása, a másik akaratának végtelen nagy tiszteletbe tartása.

Mi mindannyian Isten képére és hasonlóságára lettünk teremtve, milyen jó lenne, ha meg lenne bennünk ez a szentháromságos egyistenben lévő végtelen szeretet.

Jó lenne, ha a gyermek azt tudnák mondani, hogy az eledele, az ő mindennapi betevő falata nem más, mint a szüleinek, a tanárainak akaratát teljesíteni.

Milyen jó lenne, ha minden nap ki tudnánk mondani, ez az én feleségem, férjem, gyermekem, szülőm, akiben kedvem telik.

Jó lenne, ha az életünk nehéz perceiben is le tudnánk mondani egymás iránti szeretetből a saját akaratunkról!

Jó lenne, ha ugyan a másik embertársam fájdalmat okoz nekem, akkor is Istennél keressek megnyugvást, vigaszt.

A legerősebb szeretet

Úgy hiszem, a Szentháromság Egyistenen belüli szeretet a legerősebb. Nem fordítja egymás ellen a Személyeket. A nehézségek, a gondok, a bajok, amik voltak, amik a Golgotából fakadtak, nem törték szét a Szentháromságot.

Milyen szép lenne, ha családjainkat a mindennapi nehézségek nem törnék darabokra, nem fordítanának egymással szembe bennünket.

Barátoddal való viszonyod meddig él? Amíg minden jól megy és nagyszerű? És amikor gondok vannak és bajok, akkor mit tudsz te mondani? Menj Isten hírével? Vagy azt, hogy igen, én bízom benned! Kezedbe ajánlom a becsületemet, a tisztességemet.

Merem-e a másik kezébe oda helyezni nem csak az életemet, hanem annál sokkal kisebb dolgokat is: 1-1 órát az időmből, a türelmemet, a fáradságomat.

Azt hiszem, mindannyiunk számára modell - és példaértékű a Szentháromságos Isten és Személyek egymás iránti szeretete és elfogadása.

Húsvétkor válik igen láthatóvá a Szentháromság közötti szeretet. Mint ahogy húsvétkor Jézus feltámadása után mondja, hogy jobb lesz a tanítványoknak, ha ő elmegy, mert akkor a Mennyei Atya elküldi a Szentlelket, az új Vigasztalót nekik.

A Szentírásban Jézus sehol sem mutatkozik be, nem mondja, hogy kicsoda Ő. Az emberek nevezik meg Krisztusnak, Dávid Fiának, Ember Fiának, Jézusnak. Ő csak egyetlen egy helyen nevezi meg magát úgy, hogy a Vigasztaló.

Feltámadása után azt mondja, hogy Ő a Vigasztaló és a Mennyei Atya elküld majd helyette egy új vigasztalót.

Ne azt nézd, hogy a másik hogyan él, mit tesz!

Kicsik, gyengék vagyunk, érezzük a magunk hibáit, esendőségünket, de azt gondolom, olyan jó dolog tudni azt, hogy felettünk egy csodálatos Szentháromság van és kinyújthatjuk feléje a kezünket szeretettel, jósággal. És nap, mint nap vihetjük a keresztet, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében induljon az életünk, a napunk, és este, mikor megfáradtan ágyba bújunk, akkor is a Szentháromság nevében fejezzük be a napunkat, életünket.

Nézzük ezt a végtelen szeretetet, melyet nem tudott kikezdeni se a Nagycsütörtök, se a Nagypéntek, se a Golgota, se a kereszthalál, hanem kiteljesedett, és azt gondolom, hogy ezen az úton kellene nekünk is mennünk, elindulnunk.

Ez legyen számunkra az a modell, az az eszménykép, amit földi életünk során meg kellene valósítanunk. Ne azt nézzük, hogy a másik hogyan él, mit tesz, mit mond, hanem azt kellene néznünk, ahogy Jézus is mondta, „Legyetek tökéletesek, mint Mennyei Atyám.”

Jézus nagyon magasra emelte a mércét. Hát, fussunk neki. Nem igaz? Szép ez az élet!

És az a szép, hogy évről évre, újból visszatér a szent háromnap, és persze mindig neki indulunk, szaladunk, ugrunk és vagy sikerül, vagy nem. De az idén újból, nagycsütörtök, nagypéntek lesz és húsvét hajnala felvirrad ránk!

Újból kezdhetünk mindent, ne adjuk fel a reményt! Igen is, ha Jézus tudta szeretni a Mennyei Atyát, akkor nekünk is tudnunk kell szeretni egymást!

Hordozzuk egymás terhét!

Ha Jézus le tudott mondani a saját akaratáról azért, hogy a Mennyei Atya akaratát teljesítse, akkor azt gondolom, hogy nekünk is szeretetből egymás terheit kell hordoznunk. És ha élete nehéz pillanataiban Jézus a Mennyei Atyához menekült, az Ő kezébe ajánlotta lelkét, akkor azt gondolom, hogy mi is, ha nehéz is, még ha gondok is vannak, akkor is egymás kezébe kell helyeznünk életünket, anyagi javainkat, szellemi, lelki kincseinket.

Ez a bizalom, ami előbbre viheti a világunkat, ami megmenthet bennünket, amely elvezethet bennünket a Mennyek Országába.

Ámen

2011. április 19., kedd

Nagyhéti gondolatok


Pilinszky János gondolataiból emelnék ki részleteket:


"Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!"

Még Pilátus tornácától is hosszú az út idáig, még a "kereszt botrányától" is e "botrányos mondatig".  Jézusnak mégis ezt a mondatát szeretem a legjobban, mintha e mondatával egyenesen az én hitemre számított volna.  Pedig "botrányos mondat", mellyel - mintha minden eddigi szavát hiteltelenítené.  Hol esik itt már szó arról, hogy "boldogok, akik sírnak"... 

S mégis: az egész nagy dráma épp hiteles nem lenne nélküle.  Ez az egy mondat mégis hiányzott.  Ezzel az egy mondattal jegyezte el magát végképp velünk.  Ezzel az egy mondatával vonz bennünket örökre magához.

Igen, mielőtt engesztelő áldozatát elfogadta volna, utoljára még mintha az Atya is levette volna róla tekintetét.  S azóta ez a velünk örökre egybefonódott, csodálatos és édes Isten soha többé nem foghatja be fülét, ha kétségeinkben saját mondatát kiáltjuk feléje.  Egy lett közülünk mindörökre.

Milyen nehéz bármit is szólni minderről, de semmit se szólni még nehezebb.  Ha valaki olvasgatta a bibliát lámpaoltás előtt, az éjszaka csendjében, egészen bizonyos, hogy megszólította legalább egy mondata.  S ha valaki nagy szükségében olvasgatta, lehetetlen, hogy ne érzékelte volna a betűk mögött az Ige jelenlétét.
Ő volt az.  Mert Ő ma is köztünk van, éppúgy, sőt sokkalta inkább, mint "a maga idejében".
Jézus valóban föltámadott.
(1963)

2011. április 6., szerda

Anyámhoz



Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,
Szivedből szeretet s élet szakad;
Nappalodik a szenvedélyek éje,
Meleg sugárként ömlik szét szavad.
Buzdíts a jóra, ójj a küzdelemben,
Szeretni, hinni ó, taníts meg engem!
Szivedbe Isten lelke költözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Ragyogjon arcod és ne sírj miattam!
Bár most levert és bús vagyok,
Lesz még idő - ne félj! - midőn dicsőség
Övedzi majd e büszke homlokot!
Te csak szeress, ne legyen semmi gondod,
Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod
És drága könnyeiddel öntözöd!...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Tenszíved az, mi téged fölmagasztal,
Virágok nyílnak lábaid nyomán,
Termő rügyet bocsát a sziklapadmaly,
Amerre jársz mint égi látomány:
S hol szebb világok tiszta üdve támad,
Te oda szállsz. Kivívtad koronádat,
Körötted minden fénybe öltözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Üdvöz légy, jó anyám! Malaszttal teljes
Szivedhez járul boldogan fiad.
Szivem remeg, mert üdvössége teljes,
Szivem zokog, de az öröm miatt.
Ó, mert áldás nő az áldás helyén:
Áldott vagyok, méhed gyümölcse, én!
Várnak reánk nem ismert gyönyörök...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Komjáthy Jenő


( Köszönöm Zöldmimózának, hogy megismerhettem ezt a gyönyörű verset )

2011. április 5., kedd

Ahol összeérnek a sínek



Ott ültem a vonatsíneken. Vártam. Az egyetlen megoldást...
Nem az jött, amire várakoztam.
Egy kisfiú közeledett felém a sínek között. Csak képzelődöm, gondoltam, és tovább bámultam a talpfák közé szórt köveket.
- Mit csinálsz itt?
Szőke hajú, ötéves forma kisfiú állt előttem. Nagy barna szemeivel a tekintetemet fürkészte.

Éreztem, hogy olvas benne, most olvassa ki belőle az elmúlt évtizedeket.
Elfordultam, nem akartam, hogy lássa. Elkéstem.
- Ezen a vonalon nem jár vonat.- Honnan tu... ?
- Honnan tudom, miért vagy itt? Ismerlek, ugyanúgy, mint önmagadat. Ismerlek már több évtizede. Most eljöttem, hogy mutassak neked valamit.
- Mit?
- Állj fel! Nézz egyenesen a sínek közé a távolba, látod azt a pontot, ahol összeérnek a sínek?
- Látom.
- Ott van a boldogság. Ezen a pályán mindenki arra tart. Gyere, induljunk mi is.
Szegény gyermek, hogyan mondjam meg neki, hogy sohasem érhet oda, ahol összeérnek a sínek...
- Tudom, ne gyötörd magad, Tudom, hogy nem érhetek oda, de mutatok valamit. Nézz le a lábad elé, mit látsz?
- Semmit.
- Nézd meg jobban, láss is, ne csak nézz! Mit látsz?
- Egy kis virágot, lila szirmokkal, sok kis virágot...Hiszen itt mindent elborítanak az ibolyák! Ez gyönyörű!
- Most nézz fel az égre. Ott, mit látsz?
- Felhőket, bárányfelhőket. De érdekes! Ott az egyik... Most olyan alakja van, mint egy angyalnak... Gyönyörű felhőcske! Ott egy másik épp most alakul ki, mintha gomba nőne ki az ég kék szőnyegéből! Csodaszép!
- Mit érzel most, ebben a pillanatban?
- Boldog vagyok!... Boldog vagyok?
- Igen! Itt és most összeértek a sínek.

2011. március 15., kedd

Isten csodája



Ameddig a történet csillaga 
Röpíti a múltakba sugarát: 
A szem saját kezünkben mindenütt 
Saját szivünkre célzó gyilkot lát, 
S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!... 
Isten csodája, hogy még áll hazánk. 

Igy hordozunk sok százados sebet, 
Keblünk soha be nem gyógyúlhatott; 
Mérget kellett mindenkor innia, 
Ki sebeinkre önte balzsamot. 
Valami rosz szellemtől származánk! 
Isten csodája, hogy még áll hazánk. 

S míg egymást martuk szennyes koncokért, 
Mint a szeméten a silány ebek, 
Azt vettük észre csak, hogy ezalatt 
Az oroszlánok itt termettenek; 
Jött a tatár, jött a török reánk. 
Isten csodája, hogy még áll hazánk. 

Ott foly Sajó... oly görbén kanyarog, 
Mint ember, aki görcsben haldokol; 
Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá 
Az óriási nadály, a mogol, 
S holttesteinket fölfalá a láng! 
Isten csodája, hogy még áll hazánk. 

S ott van Mohács... ott nyomta a királyt 
Sárkoporsóba páncéla s lova, 
S készult számunkra a ledőlt király 
Kardjából a rettentő zabola, 
Melytől még most is ég és vérzik szánk!... 
Isten csodája, hogy még áll hazánk. 

Mi lesz belőlünk?... ezt én kérdezem, 
De mily kevesen gondolnak vele. 
Oh nemzetem, magyar nép! éltedet 
Mindig csak a jó sorsra bízod-e? 
Ne csak istenben bízzunk, mint bizánk; 
Emberségünkből álljon fönn hazánk! 

Szalkszentmárton, 1846. január   (Petőfi Sándor)

2011. március 2., szerda

A Te akaratod



Teljesüljön a Te akaratod:
a Miatyánkból ezt tudom már csak.
Bimbóban nem marad meg a virág,
és visszafele nem foly a patak.

Teljesüljön a Te akaratod:
be fölösleges minden más beszéd…
Az én kezem, e vézna, gyönge kéz
hogy tartaná fel az Isten kezét?

Minden léleknek csak egy útja van
és csak ezen az egy úton mehet.
És nem lépheti által önmagát
és öntörvénye ellen nem tehet.

Bizonnyal minden úgy van jól, ahogy van.
És ez az eszme megnyugvást is ád:
ki sorsával vív, alája kerül
és győz, ki néki megadja magát.

Reményik Sándor

2011. február 24., csütörtök

A kunyhó


Egy hajótörés egyetlen túlélője egy kicsi és lakatlan szigetre vetődött. Buzgón imádkozott Istenhez, hogy megmentse, és minden nap a horizontot fürkészte, hogy vajon jön-e valami segítség, de semmit sem észlelt.
Kimerülve, de végül is sikerült egy kis kunyhót építenie a vízből kimentett farönkökből, hogy megóvja magát a különböző természeti veszélyektől, és ahol kevés javait tárolja.
De egy nap, miután ennivaló után nézett, hazaérvén, a kunyhóját lángokban találta és a füst az egekig gomolygott. A legrosszabb történt - minden elveszett. Megtelt fájdalommal és méreggel.
Isten, hogy tehetted ezt velem? - kiáltotta.
Azonban másnap kora reggel, egy hajó hangjára ébredt, amely a sziget felé közelgett. Őt jött megmenteni.
Honnan tudtátok, hogy itt vagyok? - kérdezte az elcsigázott ember a megmentőitől.
Láttuk a füstjelzésedet - válaszolták.
Könnyű elcsüggedni, amikor a dolgok rosszul mennek, de nem szabad elvesztenünk a reménységet, mert Isten dolgozik az életünkben, még akkor is, ha szenvedünk.

Emlékezz arra, ha legközelebb a "kis kunyhód" porrá ég, hogy ez talán egy füstjelzés is lehet, amely Isten kegyelme után kiáltozik.