Rorate

FEKETE ISTVÁN: Roráte

Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak, és még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak.
Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem koppannak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.
Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak, néhol kis lámpások imbolyognak, s mutatják, hová kell lépni, ámbár hiszen sár van mindenütt.
Az ég még sötét, a tegnap gondja, mintha még aludna, a mai még nem ébredt fel,  s a falu csak tiszta önmagát viszi a hajnali misére.
Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs.

A külső mozgás bekúszik a templomba, s megnyugszik.  Suttog  egy kicsit, vár, s mikor már a gyertyák lángja is megnyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok, égi Magasok...”

Mise végére egészen bemelegedett a templom, szinte otthonos lett, legalábbis így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte ezt Hosszú Illés is – ugyanonnan –, ámbár ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, aligha  érezték volna. Nagy harag volt ugyanis a két öreg között, kitartó, régi harag, formája se volt már, nem is emlékeztek,  ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.
S most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás, hát csak ülnek tovább, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást, de egyébként  is ráér.  Fél szemmel odapislant  Mátéra, hogy alszik-e már, mozdul-e már, de Máté nem mozdul... Amilyen kutya konok ember volt világéletében azt várja – gondolja Illés –, hogy én menjek előbb, de abból nem eszel, pedig már a gyertyát is eloltotta a dékán, azaz a harangozó, szóval a sekrestyés.
Azután: csend.
Illés gondol erre, gondol arra, állát behúzza  a meleg nyakravalóba, és a szeme szép lassan lecsukódik.
– Nem! – ijed meg. – Ezt igazán nem szabad – és Mátéra néz, aki – úgy látszik – elaludt.
– Hee Ez hát, a híres – mosolyodik el magában –, pedig három évvel fiatalabb, mint én. Nem nagy idő, az igaz, de mégiscsak fiatalabb. Aztán meg,  milyen sárgák a fülei...hm,  akár a halotté...
– Uramisten, csak nem lett vele valami?!...
Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról –, csendben odamegy Mátéhoz, és kicsit borzongva megérinti a vállát:
– Hallod-e, te, Máté?
Máté felhorkan:
– He! Mi? – és néz Illésre, mint a csodára. – Te vagy az, Illés?
– Én hát, há’ mondok, megnézlek, mert olyanformán ültél...
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek elmosolyodnak.
– Kicsit megszédültem – hazudja Máté, de áhítattal, mert tele van a szíve, szereti most Illést így közel látni – már elmúlott.
– Há’ , hála Istennek, no menjünk. – És egymás mellett kicsoszognak a templomból.

***

– Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel  egy pufók kis angyal  Szent Péterre, ahogy  az ajtó becsukódott. – Olyan meleg lett a szívem egyszerre.
– Két ember kibékült – mondja a főszent, és melegen sóhajt.
– Haj! Csoda! – suttogja a kis angyal.
– Hát bizony, a mai világban...
– És most mit csinálnak?
– Nézz utánuk, fiam.
A két öreg közben Illés háza elé ért. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.
– Gyere be, Máté, rég voltál nálunk – mondja Illés –, lángost sütött a lányom…

***

A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
– Mi az a lángos, Szentatyám?

***

A toronyban ekkor hetet ütött az óra, s  e földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon.