2009. január 26., hétfő

Amit mindenki megért



Összekuporodva ült már vagy fél napja a koncentrációs tábor egyik sarkában. A csúcsok felől havas szél fútt, de már nem fázott. Már fázni sem tudott. Tétován bámult maga elé. Zsákrongyba csavart, mállott cipőjét nézte, de nem látta. Körülötte csonttá soványodott alakok ölelgették a felszabadító katonákat. Friss ételszag csapta meg. Nagyot nyelt, szájában összefutott a nyál, de nem volt ereje, hogy fölkeljen. Hazagondolt. Vajon élnek-e? Mi van templomával?
Gyülekezetével? Otthonával, ahonnan percek alatt kellett eljönnie azon a nyirkos éjjelen. Kiskabátban. Búcsú nélkül.

Lába előtt két másik rongycsomó állt meg. Nem volt ereje, hogy fölnézzen.

– Herr… Sie sind Pfarrer, nicht wahr?

Nem sokat tudott németül, de ezt megértette. Hogy ő lelkész-e? Tétován felnézett. Egy volt osztrák miniszter állt előtte szakállasan, soványan, aszottan, rongyokban. Igen. Lelkész… az volt… vagy ezer éve… az Alföldön… Abban a nagy faluban… addig a lidérces éjszakáig… De csak ennyit mondott:

– Jawohl.

– Akkor jöjjön – magyarázta fogolytársa –, egy lengyel barátunk éppen a szabadulás órájában halt meg. El kellene temetni. Eddig csak éppen elkaparták, aki már nem bírta tovább. Ezen a temetésen végre pap is legyen.

A lelkész végignézett rongyain, piszkos kezén. Az osztrák elértette:

– Nem baj. Ilyen lesz a gyülekezet is.

Tétován állt meg a gödör előtt. A friss hanton zsákba varrt test pihent.

A sír körül néhány egyenruha és sok-sok szakállas, aszott arc. Ők is „egyenruhában”. Mindnyájan egyformák, lengyelek, magyarok, szlovákok, ukránok, németek, osztrákok, franciák, s ki tudja még hány náció: az elkínzottság, a nélkülözés, az éhség egyenruhájában.

Kezét összekulcsolta:

– Kegyelem néktek, és békesség az Istentől, aki teremtette az eget és a földet. Ámen.

Mit is mondjon… mit is mondjon? Itt, itt… több száz kilométerre hazájától – itt, éppen itt? Hiszen alig van, aki érti. Nyolcan, tízen se, hiszen ő csak magyarul beszél.

– Atyám! Te tudod, mit érzünk mindnyájan… nem tudjuk szavakba foglalni… és nem tudjuk talán soha… Légy áldott, hogy könyörültél rajtunk, köszönjük, hogy irgalmaztál nekünk… Hazatart ez a lélek… bocsásd meg bűneit… és azokét… azokét is, akik nem tudták, mit cselekedtek vele… velünk…

Fölnézett.

Aszott, merev arcok nézték a sírt, vagy túlmeredtek a havas csúcsokon, túl a túlon, túl mindenen, üveges, dúlt szemekkel. Szörnyű panoptikum!

…Uram, irgalmas voltál ehhez az emberhez, hogy hazahívtad, hogy felszabadítottad… Úr Jézus Krisztus… könyörülj és irgalmazz neki, nekünk…

Úr Jézus Krisztus…

Az arcok megrezzentek…

– Ne hagyd ezt az árva, beteg, esett népet, Jézus Krisztus.

Néhányan térdre zökkentek. Csontjuk koppant a fagyos földön. Az ukránok mélyen meghajoltak, és háromszor keresztet vetettek.

Úr Jézus Krisztus…

Ezt mindnyájan értették, lengyelek, szlovákok, ukránok, németek, osztrákok, franciák és minden náció.

A szakállas, mosdatlan arcokon nehéz könnycseppek gördültek végig.

A pap vacogva, dideregve már-már csak ezt az egy nevet mondogatta, szinte öntudatlanul:

– Jézus Krisztus, Úr Jézus Krisztus…

Valaki sírni kezdett, nehéz, fölcsukló férfisírással.

Jézus Krisztus… Jézus Krisztus…

Már nem is volt emberi hangja, inkább csak nyögdelte.

– Oh ma mère! – sírt fel egy francia.

Már mindenki térdelt. Hogy térdeltek!

Csak a katonák álltak még feszesen. Feszesen és homályos szemmel.

Jézus… Jézus Krisztus – kongott a pap hangja…

Az egyik katona letérdelt. Aztán a többiek is. Megrendülten és felszabadultan.


Ha látták ezt az angyalok, és látták, ha érezték a föld alatt valók, és érezniük kellett a föld alatt valóknak is, beteljesült Pál szava: Jézus nevére minden
térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr, az Atyaisten dicsőségére.

Ott is.

Itt is.

Akkor is.

Most is.

Mindörökké.



(Gyökössy Endre Mai példázatok című könyvéből)

2 megjegyzés:

Sziszko írta...

Azt hiszem ehhez nem kell komment...Puszi!Sziszko

Jancsi1980 írta...

Én ideidézem Szent Pálnak, a vándornak, a népek apostolának szavait.

"Mind a görögöknek, mind a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok. Azért a mi rajtam áll, kész vagyok néktek is, a kik Rómában vagytok, az evangyéliomot hirdetni. Mert nem szégyenlem a Krisztus evangyéliomát; mert Istennek hatalma az minden hívőnek idvességére, zsidónak először meg görögnek. Mert az Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe, miképen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él.

Isten nem haragra rendelte el az emberiséget, hanem arra, hogy üdvösséget szerezzünk Jézus Krisztus által."