És Rómeó és Júlia

Már az idejét sem tudom, mikor voltunk utoljára
színházban....(Centrál Színház)
Ajándékba kaptuk a jegyeket és bevallom, tegnap nem igazán voltam erre hangolva.
Mégis...

Torokszorító, csodálatos élmény volt!

Nagy kedvencem Rudolf Péter és felesége Nagy-Kálózy Eszer.
Hihetetlen alakítást nyújtottak, az előadás végén szűnni nem akaró volt a taps.
Számomra a legmegrendítőbb az utolsó jelenet volt.
Mindenféle szöveg nélkül, pusztán egy csodálatos zene és a hozzá tökéletesen
illő mozdulatokkal érzékeltették ennek a csodálatos szerelemnek az égi
találkozását.


Annyira belemerülünk a "válságba", sztrájkokba, problémáinkba...
Szívből ajánlom ezt a darabot, ha másfél órára el akarod felejteni a gondjaidat.

"Díszlet nincs, jelmez nincs. Csak Shakespeare van, és két
ember. Ők viszont nem egyszerűen Rómeó és Júlia. Elénk hozzák nemcsak a dráma
minden szereplőjét, de azt a hallatlanul összetett, egyszerre mélyen drámai és
fergetegesen humoros világot is, amitől William Shakespeare a világirodalom
egyik leghatalmasabb alakja lett. Mindezt „pár” mozdulattal. Felmerül a kérdés,
vajon lehet-e még egyáltalán a világ egyik legismertebb, számtalanszor
feldolgozott színművének interpretációjában valami eredetit alkotni? Bizony,
hogy lehet! Nagy-Kálózy Eszternek és Rudolf Péternek például sikerült.



A Centrál Színház előadásában mozgásukkal és ötletes gesztusrendszerükkel (amit,
ha nem beszélnének, nyugodtan nevezhetnénk pantomimnak), a klasszikus fordításra
támaszkodva lüktetőn élővé, frissé teszik a történetet. „Duodrámájukban” ketten
jelenítenek meg minden karaktert, helyszínt és eseményt. Ebben egy fehér kendőn,
egy szemüvegen és a rajtuk lévő csuklyás pulóveren kívül semmi nincs a
segítségükre. Ennek dacára hihetetlen rugalmassággal és pontossággal váltanak az
egyes karakterek közt. Igényes és szuggesztív játékuknak köszönhetően az első
percekben kissé meglepett közönséget pillanatok alatt magával ragadja a játék,
és nemcsak külső szemlélőivé válnak az előadásnak, hanem részeseivé is. A néző
minden egyes helyzetet együtt él át a szereplőkkel, és ez az, amitől az egész
történet hátborzongatóan élővé és aktuálissá válik.



Mást nem is tudok tenni, mint az összbenyomáson túl a teljesség igénye nélkül
kiemelni egy-egy ötletet, karaktert, ami különösen tetszett. Elsőként Júlia
dadájának figurája, amit (legtöbbször) Rudolf Péter Rómeó gondterhelt, szerelmes
alakjából egy fehér fejkendőt felkapva fergeteges humorral és öniróniával kelt
életre. Jól láthatjuk itt a közember mindennapi gondjait és örömeit, szemben a
nemesség álproblémáival és a szerelmesek földtől elrugaszkodott szárnyaló
álmaival, valamint azt az édesbús humort, amellyel felülemelkedik öregségén,
betegségén és családja elvesztésének mérhetetlen fájdalmán. Kiemelendőek még
Nagy-Kálózy Eszter férfikarakterei. Egyfelől Mercutio és Benvolio, akik
alakításában egyszerre kötekedő kamasz fiúk és Rómeó őszinte barátai, akik végig
kiállnak mellette. A másik oldalon viszont ott van Tybalt, a nagyképű féltékeny
unokaöcs intrikus, rosszindulatú figurája, aminek szánalmas és nevetséges voltát
Nagy-Kálózy nagyon jól kidomborítja. A két színész hatalmas összhangjának és
lenyűgöző jelrendszerének ékes példája az erkélyjelenet, amiben amellett, hogy
két egymásnak támaszkodó ember gesztusaival és mozgásával képes egy erkély
tökéletes illúzióját kelteni, arcukon ott van még két szerelmes minden vágya,
bánata és öröme egyszerre. És mi kell ehhez a tehetségen kívül, ha nem a
tökéletes összhang? A fontosabb pontok (főként a zárójelenet) zenei aláfestése,
jól fokozza a drámaiságot, és még hátborzongatóbbá teszi a katarzist.



Tovább nem is ragozom, menjenek el, nézzék meg, mert nagyon eredeti, nagyon
hatásos és legfőképp nagyon Shakespeare."

(Az idézet forrása: http://www.szinhazajanlo.hu/eloadaslap_kval.php?szindarabID=282)

Tipp: előtte vagy utána nézzetek be a közelben lévő Balettcipő -be!

Újévi imádság

Ki jelen vagy a tűzben és a jégben,

Csillagok közt és bányák mély ölén,

Sötét árnyékban, fénylő napsütésben,

Madárdalban és kis gyermek szemén.

Ki igazgatod sorsok fordulását,

Romokból építsz boldog holnapot,

Hozzád küldjük ma szívünk imádságát

Uram, ne hagyd el árva magyarod!

Ne hagyd el őket, akik téged hívnak

A mélységből kiáltva szent neved.

Megváltást váró rongyos rabjaidnak

Add meg, Uram, a napi kenyeret.

Segítsd őket, kik mindig másnak vetnek,

Kiknél az éhség elsőnek kopog,

Mert áldásodból csak akkor ehetnek,

Ha a zsarnok vérebje jóllakott.

Takard be őket tél hidege ellen!

Hozz sebeikre enyhe gyógyulást!

Adj, Uram, nekik áldó két kezeddel

Bő szüretet és gazdag aratást!

Légy velük, akik verejtékben ázva

Az új Bábelhez hordják a követ,

S mentse meg őket irgalmad csodája,

Amikor a torony mindent eltemet.

Minden áldásod, amit nékünk szántál

Oszd ki közöttünk az újév során,

Hogy túl a tél lidércnyomásos álmán

Élőket köszöntsön a napsugár.

Add, hogy túléljék, amit rájuk mértek,

Keresztre verték, adj hozzá erőt.

Adj nekik, Uram, száz kísértő fénynél

Fénylőbb csillagot, égi vezetőt.

Vezesd őket, hogy soha, soha többé

El ne tévelyedjen a mi nemzetünk.

Légy velük, Uram, most és mindörökké,

Akkor is, mikor mi már nem leszünk.

Akkor is, mikor jő a boldog holnap,

S parányi sorsunk emléke sem él,

Sárga csontvázunk felett zöld fű sarjad,

Szívünk porával messze szállt a szél.

Ki jelen vagy a tűzben és a jégben,

Csillagok közt és bányák mély ölén,

Sötét árnyékban, fénylő napsütésben,

Madárdalban és kis gyermek szemén,

Ki igazgatod sorsok fordulását,

Uram, ne hagyd el árva magyarod,

Hallgasd meg szívünk újévi imáját,

És legyen minden úgy, mint akarod.

(Csákváry Zoltán)

Kis lépések művészete

(Antoine de Saint-Exupéry: Fohász)

Nyitott kézzel szeretni

„Egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy
pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból, segíteni akart neki.
Nagyon gyengéden kitágította a szálakat, kialakítva egy kijáratot.
A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni.
Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a
megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a
szárnyak, hogy repülni lehessen velük.
Megrövidített életét a földön töltötte, sose ismerte meg a szabadságot, sose élt igazán.”

Én úgy mondom, nyitott kézzel szeretni. Ez olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt akit szeretek, mivel ha rákulcsolódok, rácsimpaszkodom, vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok.

Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek, mivel úgy érzem, én tudom milyennek kellene lennie, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg. A jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért.

Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni felette, megfosztom a fejlődés, az érés lehetőségétől, a birtoklási
vágyammal korlátozom, keresztezem, és teljesen mindegy milyen jó szándékkal tettem ezt.

Korlátozni és ártani tudok a legkedvesebb óvó cselekvésemmel, és védésem, túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban tudja mondani a másik személynek:

„Te képtelen vagy vigyázni magadra, nekem kell veled törődnöm, vigyáznom rád,
mert Te az enyém vagy, én vagyok érted a felelős!”

Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak, akit szeretek:

„Szeretlek téged, értékelek téged, tisztellek, bízom benned, és bízom abban, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességeket, hogy mindazzá válj, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadban.

Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben, bánatban.

Együtt fogok veled érezni ha sírsz, de nem foglak kérni hogy ne sírj.

Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza,
amikor egyedül tudsz menni.

Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem
fogom azt elvenni tőled.

Igyekezni fogok, hogy figyeljek szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni.

Néha dühös leszek, és olyankor ezt olyan nyíltan fogom neked megmondani, hogy ne kelljen különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem.

Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyeljek, magammal kell törődjek, de ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire csak tudok.”

Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök.
Akár szavakkal, akár azzal, ahogy létezem másokkal és magammal. Én ezt úgy
hívom, hogy nyitott kézzel szeretni.

Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezem a bábtól, de már egyre jobban megy.

Carl Rogers

Nem szolgálhatunk két úrnak

Benedek pápánk korunk szellemi küzdelmét abban látja, hogy a tolerancia
diktatúrája igyekszik elszigetelni, maga alá gyűrni az Igazságot. A liberalizmus
csak azt várja el tőled, hogy ne add fel kiváló pozíciódat, hogy te légy a
piramis csúcsán, mert megérdemled. Ha jó neked légy vallásos a magad módján, de
ne hangoztass egyetemes igazságokat, nemcsak azért mert ilyenek nincsenek, hanem
azért se, mert ezek az igazságok sértenék mindazok emberi méltóságát, akik
piramisuk csúcsán tartózkodnak. Nem szolgálhatunk két úrnak a piramis csúcsán,
csak egy valaki lehet. Heródes nem hajlandó átadni helyét, mozgósítja a
bölcseket és az őt körülvevő vallásos apparátust is, mert tudni akarja az
Igazságot, tudni akarja, hogy hol van a zsidók újszülött királya. A
liberalizmusban az Igazságnak alárendelt szerepe van. Heródest az Igazság csak
annyiban érdekli, amennyiben az Igazság számára hasznos lehet.



Amikor nem adunk helyet az Isten Fiának



Lehet úgy is vallásos valaki, ha a piramis csúcsán van, mint Heródes király, ha
az „én és az enyém” fogalmaiba, mint legfelsőbb kategóriákban szerveződik az
élete. Aki így vallásos az meg tudja magyarázni, hogy mire jó neki az, hogy
vallásos. Lehetséges, hogy kiemelkedő vallásos teljesítményeket tudunk
felmutatni, de ha mi vagyunk a piramis csúcsán, akkor nem adhatunk helyet az
Isten Fiának, akkor eloldottak vagyunk az Igazságtól, az örök élet forrásától. A
piramis csúcsán lévő ember szeretete megmagyarázható szeretet, a „mire jó nekem”
kérdéskörbe szerveződő szeretet. A szeretet, ami megmagyarázható, feltételekhez
kötött, nélkülözi a szabadságot, meg sem érdemli ezt a szép szót.



Amikor helyet adunk az Isten Fiának



Amikor Jézus keresztáldozata megérinti szívünket, amikor felismerjük Mennyei
Atyánk, minden értelmet meghaladó, határtalan, emberlétünk pokláig hatoló,
megtestesült szeretetét, akkor megjelenik nekünk az Úr. Az Úr szeretetteljes
megjelenése könnyeket fakaszt, igaz bűnbánatra indít. Kiszabadulhatunk az én és
az enyém szorításából, önfeledté válhatunk, belefeledkezhetünk az Istenbe,
szabadon megnyílhatunk Isten szeretete előtt, helyet adhatunk az Isten Fiának.
Ha Jézus az Úr, a „mire jó nekem” nem lesz többé meghatározó kérdéskör, helyette
az „én mire vagyok jó” Jézusnak, kérdéskörben szerveződhet az életünk. Ha Jézus
az Úr, Isten többé nem a bűneinkről kérdez bennünket, hanem a szeretetünkről.
Engedelmességünk, önfeláldozásunk aranya, imádásunk és hűségünk tömjénje és
szenvedésünk mirhája, egyesítheti szívünket az Isten szívével.



Kerékjártó Mihály