A bűneimmel egyedül

A bűneimmel egyedül vagyok.

A szó lebotlik ajakamról,

Mint elesett, fölvérzett kisgyereknek:

Kiáltana, de csak szepegni tud,

És poros arcán két sáros barázdán

Nagy tehetetlen könnyek cseperegnek.

Ó, hogy ismertem jót és rosszat egykor!

Néven neveztem a bűnt és erényt,

Mint Ádám a paradicsomban

A rámosolygó teremtményeket.

De most: egy néma rengeteget látok

Egy ismeretlen, névtelen világot

Az önmagát sem értő szó megett.

Oly kétségbeesetten egyszerű

A szó, a név, a számozott szabály!

A tett is olyan: megtapinthatod.

A mások tette olyan egyszerű!

De az én tettem? Ki értheti azt,

Mikor magam sem értem,

Amikor már az anyaméhben

Hét fátyollal fogantatott.

Ki mondja meg, mi vagyok benne én?

Mi az apám, és mi a nagyapám,

Mi ház, föld, víz, nap, amely érlelé?

Meddig Plutarchos, meddig Mózes,

Meddig Jókai, meddig Szent Ferenc,

Meddig a kenyér és meddig a perc,

És mekkora része az Istené?

Én azt sem tudom, tettem-é? nem-é?

Én cselekedtem, vagy csak úgy esett?

Vagy az egész csak képzelet?

Ó, vak sebészet gyóntatónak lenni,

De gyónni, - patakot tenyérbe merni,

Kottába venni a forgószelet!

Jaj, így vagyok a bűneimmel!

Megvert, fölvérzett, maszatos gyerek,

Még sírni is csak szepegve merek.

De Egyvalaki hozzám térdel,

Ölébe vesz, semmit sem kérdez,

Csak megcsókolja vérző homlokom.

És én meleg mellére bújva,

Szabadító sírásba fúlva

Az egyetlen szót dadogom: Atyám!

(Sík Sándor)

Elkezdődött a Húsvétra való felkészülés...