2011. január 4., kedd

A magyarok vére



Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe - a nyugati világ szemeláttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal sem keresztényi könnyel -, hanem hazamenjen, felvegye házi papucsát, mint a futball szurkolók a vasárnapi kupamérkőzés után.
Túl sok a halott már a stadionban, s az ember csak a saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.
Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat.
A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és a mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben.
És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt.
A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia - s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.
A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat.
Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet, - bontakozik az élet és a meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.
A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztoztunk, miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!

Albert Camus - 1957

(forrás: http://storico.radiovaticana.org/ung/storico/2010-01/347086_albert_camus_a_magyarok_vere_1957.html)

2 megjegyzés:

zöldmimóza írta...

Camus tragikus halála 1960. január 4-én.

Michel Gallimard vezette azt a luxusautót, amelyben meghalt a Nobel-díjas író, filozófus Albert Camus. Az ötös számú főúton Petit-Villeblevin dans l'Yonne (http://maps.google.com/maps?hl=hu&q=Villeblevin) közelében, a Facel Vega FV3 márkájú kocsi fának ütközött. Az út száraz volt és üres. Gallimard ötnapos kóma után, Albert Camus pedig, aki mellette ült, azonnal meghalt. Az író halálát egy Marcel Camus nevű helyi orvos állapította meg.

Camus nem szeretett autózni, ezért vonattal utazott volna családjával Párizsba. Felesége és gyermekei ezt tették. Gallimard aki ragaszkodott az autóhoz, rávette Albert Camus-t, hogy tartson vele.

Az író zsebében később megtalálták a Párizsba szóló vonatjegyét.

Péter bácsi írta...

Kiváló írás!