2009. június 25., csütörtök

Az óra


Amióta az Öreg meghalt, a fiánál lakott. Jó régen volt az már, hogy összeszedte a cókmókját, eladta a tanyát és idejött, hogy legalább egy szót válthasson valakivel. Na, meg takarékosságból persze! Világ életében takarékos asszony volt. A kelő nap már a földön találta, görnyedten, hajladozva, hol kapált, hol gyomlált, hol a hajtásokat kötözgette,a legnyuvó, utolsó napsugár az állatoknál búcsúzott tőle. Tisztességgel felnevelte a gyermekeit. Mind a kettőt taníttatta. Szerettek volna több gyereket is, de hát a Jó Isten csak ennyit adott, ezzel elégedtek meg. Soha nem dúskáltak, de kölcsön kérni soha nem kellett és mindig jutott az asztalra friss étel, a lábakra új cipő.
Az utóbbi időben, ebéd után húzta az ágy, le kellett dőlnie egy félórácskát.Szégyellte a dolgot a menye előtt, de olyan jól esett az a kis pihenés! Pedig hányszor mondták, hogy a mama csak pihenjen, ne fárassza magát, de jól tudta, hogy egy ilyen házban jól jön a segítő kéz. Egyik napról a másikra gyengült. Először fél óra, majd másfél, aztán egy nap azt vette észre, hogy erőtlenül fekszik a dunna alatt. Szemben az ágyával a régi házból hozott falióra mutatta az időt. Még az Öreg hozta a doni fogságból. Szép óra volt. Megbízható. Erőtlenül nézte a faliórát. Megállt. Ki tudja, hányadik érzékével tudta, hogy ez bizony jelent valamit. Kiszólt a fiának, hogy jöjjön be, nézze meg ő is, hátha lehet vele kezdeni valamit, indítsa el azt a fránya órát! A fiú bejött, szöszmötölt kicsit, de nem járt sikerrel. Ha már ott volt, megnyugtatta, hogy minden rendben van, pihenjen a mama nyugodtan és igyekezzen meggyógyulni, mert bizony hiányzik a vasárnapi sütemény az asztalról.
Nem akart orvost. Az sokba kerül, mondta. Meg enni sem akart. Gyengült, egyre gyengült. Időnként álmai voltak. Nappal is. Nem mesélt róluk senkinek. Pedig akkor az Öreggel volt. Újra élte a sok spórolást, újra látta a mezőn szaladó gyerekeket, újra táncolt a búza, a rozs, hullott a dió, piroslott az alma. Minden olyan volt, mint régen. Szegényes, de boldog, nagyon boldog! Egy reggel már tiltakozni sem tudott az orvos ellen, akit kihívtak hozzá. Az megfogta a kezét, kérdezgette, kopogtatta, méregette, majd a kórházba irányította. Azt nem lehet, nem! A költségek! Nem engedhetik meg maguknak, tiltakozott, de a fia megnyugtatta. Nem kell aggódni a költségek miatt, majd eladják a hízót, nyugodjon meg a Mama!
Hordágyra fektették. Kezét összekulcsolta a mellén, az olvasót a két kezébe fogta. Körülnézett. Mindentől búcsúzott, de a tekintetét sokáig nyugtatta az öreg órán, majd becsukta a szemét és egy szót sem szólt. Mintha aludna. Alighogy a fiú elrendezte az állatokat, sietve, hogy mielőbb a kórházba mehessen, csörgött a telefon. Meghalt, mondták. A mentőben. Mióta elment egy szót sem szólt.

3 megjegyzés:

Gyöngyi írta...

Istenem, de szomorú történetet hoztál..

monik írta...

Szomorú,de tanulságos a történeted.

Jancsi1980 írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.