Lesütött szemmel és lehajtott fejjel jött velem szembe, s szólt az az ember.Teste rongyos ruhákba bújt, s szemében a fény rég kihunyt.„Éhezem, asszonyom, ennék!”- így szólt, s mondhatom nagyon udvarias volt.
„Csak jegyeim vannak, pénz nincsen nálam, de élelmet vehetünk”- feleltem lágyan. A hajléktalannal elindultunk csendben, s ő mondta:
„Ha lesz pénzem, megadom menten.”
Szeméből sütött a reménytelenség.
„Nem számít -mondtam- nem kell a fizetség.”
Ahogy végigjártuk az üzlet polcait, gyermekként választott, s kért még valamit. Boldogan biztattam, vegyen csak bátran, mert életemben sok rosszat csináltam. Elment az úton, sosem feledem, mert olyat adott, ami nem volt nekem. Esélyt, hogy adjam, mit adhatok, szeretetet, kinek nem jutott, élelmet, kinek más nem adott,s, hogy jó lehessek, ahogy tudok.
Köszönöm, ó rongyos idegen, az étel közt megtaláltam a szívem, hogy lehettem én, kinek több jutott, ki a kopogásra ajtót nyitott.Lásd, nem vagyok angyal, bár szerettem volna, lényem sok emberhez volt már goromba. És ez az idegen férfi, ki nem állt félre, eloldta az angyalt, hogy szálljon végre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése