Nyitott kézzel szeretni

„Egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy
pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból, segíteni akart neki.
Nagyon gyengéden kitágította a szálakat, kialakítva egy kijáratot.
A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni.
Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a
megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a
szárnyak, hogy repülni lehessen velük.
Megrövidített életét a földön töltötte, sose ismerte meg a szabadságot, sose élt igazán.”

Én úgy mondom, nyitott kézzel szeretni. Ez olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt akit szeretek, mivel ha rákulcsolódok, rácsimpaszkodom, vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok.

Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek, mivel úgy érzem, én tudom milyennek kellene lennie, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg. A jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért.

Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni felette, megfosztom a fejlődés, az érés lehetőségétől, a birtoklási
vágyammal korlátozom, keresztezem, és teljesen mindegy milyen jó szándékkal tettem ezt.

Korlátozni és ártani tudok a legkedvesebb óvó cselekvésemmel, és védésem, túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban tudja mondani a másik személynek:

„Te képtelen vagy vigyázni magadra, nekem kell veled törődnöm, vigyáznom rád,
mert Te az enyém vagy, én vagyok érted a felelős!”

Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak, akit szeretek:

„Szeretlek téged, értékelek téged, tisztellek, bízom benned, és bízom abban, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességeket, hogy mindazzá válj, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadban.

Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben, bánatban.

Együtt fogok veled érezni ha sírsz, de nem foglak kérni hogy ne sírj.

Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza,
amikor egyedül tudsz menni.

Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem
fogom azt elvenni tőled.

Igyekezni fogok, hogy figyeljek szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni.

Néha dühös leszek, és olyankor ezt olyan nyíltan fogom neked megmondani, hogy ne kelljen különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem.

Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyeljek, magammal kell törődjek, de ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire csak tudok.”

Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök.
Akár szavakkal, akár azzal, ahogy létezem másokkal és magammal. Én ezt úgy
hívom, hogy nyitott kézzel szeretni.

Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezem a bábtól, de már egyre jobban megy.

Carl Rogers