Talán már Magad is szülő vagy, mikor olvasod soraimat. Azért írok most, sok-sok évvel korábban Neked, hogy értsd, hogyan is szeretlek, és hogy én is megőrizzek minden pillanatot, amit Veled tölthetek. Lásd, biztosan emlékszel, mikor kicsi voltál, naponta játszottuk a kérdezz-feleleket.
- Tudod, mennyire szeretlek?
- Minden nap egy kicsikét jobban! – megfejthetetlen csoda, de így van ez.
Igézet, ami fogva tart, mióta először a karomban tarthattalak. Ismerem pontosan a bőröd tapintását, minden sebhelyedet. A hajad puhaságát, a hangodat, ahogy születésedtől máig változott.
Tudom milyen, amikor hozzám szólsz, hozzám bújsz, tőlem kérsz. És a tekinteted, amikor figyelsz, mert szólok hozzád, mesélek neked vagy magyarázok. Akkor is, amikor nem figyelsz rám, amikor százszor mondom el ugyanazt. Amikor bevallasz valami apró-cseprő ügyet. Amikor szigorú vagyok vagy mérges én akkor is Veled vagyok és szeretlek Téged!
Annyira szeretném jól csinálni! Néha valóban úgy érzem, hogy topon vagyok. Hogy boldog a lelked, elégedett. Olyankor én is szárnyalok. Máskor elszúrom. Te is érzed, hogy mehetne minden jobban. Gondterhelten elrévedezek: vajon mi marad belőlem Benned? Mit mesélsz majd, ha kérdezik, milyen volt az anyukád? És még inkább, mit őrzöl majd a szívedben? Úgy szeretném, hogy öröm, biztonság és fészek legyek számodra, amíg élek – és később, az emlékem ugyanúgy.
Én itt őrizlek magamban. Attól az áldott perctől, amikor megtudtam: a szívem alatt hordalak. Ajándék, hogy a vonásaidban látom magamat és a szüleimet. Az arcod az otthonom. Van ez a nagy, csodaszép és olykor kegyetlen világ. Vagyok benne én, és már jó ideje vagy benne Te is és itt van a kettőnk között élő törhetetlen szeretet. Néha jó volna belekiabálni a végtelenbe a hétköznapi csodát, hogy milyen hálás vagyok azért, hogy anya lehettem! Éppen a Te anyukád. Bárcsak tudnék így szeretni mindenkit és mindent, ilyen tiszta, mély és halhatatlan szeretettel, mint Téged! De akárhogy erőlködöm, ez csak Neked jut a szívemből.
Ölellek: Anya
(forrás: Naszvadi Judith)
