Így volna szép

Gyakorta érzek

Olyan különös

Kimondhatatlan

Valamit-

Mikor a kezem

A rózsafáról

Egy szirmot halkan

Leszakít,

Mikor átrezeg

Egy síró dallam

Finom húrjain

A zongorának;

Mikor szívemben

Harcokat vívnak

Hatalmas fénnyel

Hatalmas árnyak:

Mikor a szó

Mire se jó,

Mikor szemem egy

Ártatlan fényű

Szempárba mélyed;

Mikor álmodom

S messzire elhagy

A fájó élet;

Mikor ujjongva

Nevet a kék ég,

S a szellő mégis

Ezer zizegő

Halott levélkét

Takarít -

Gyakorta érzek

Olyan különös

Kimondhatatlan

Valamit.

S akkor előttem

Áll a nagy titok,

Amelynek soha

Nyomára jönni

Nem birok:
Miért nem szabad

Azt a sejtelmes

Suttogó halált,

Letépett szirmot

Szavakba szednem?

Miért nem lehet

Azt az örökös

Borongó, ködös

Szomorú álmot

Papírra vetnem?

Miért nem tudom

Azt a pillantást

Azt a sóhajtó,

Méla akkordot,

Mit a futó perc

Szárnyára kapván

Régen elhordott, -

Megrögzíteni,

S aztán őrizni

Örökre, csendben?

Az a sok síró

Ábrándos érzés

Miért nem ülhet

Miért nem gyülhet

Lelkem mélyére

S nem tömörülhet

Dalokká bennem?

Vagy ha már róluk

Dalt nem is zengek,

Miért nem tudom

Tudtokra adni

Csupán azoknak,

Kiket szeretek,

S akik szeretnek?

Nem mondom: szóval,

Csak egy mélységes

Szempillantással,

Egy fénylő könnyel,

Egy sóhajtással, -

S csupán ők tudnák,

Hogy mit jelent

Ez a rejtélyes

Titkos beszéd...

Így volna édes,

Így volna szent,

Így volna szép!

1924. február hó 13-án