Idővel megtanulod...

Klikk a képre!

A boldogság keresése

"Csaknem azt kívánom, hogy bár sose írt volna Thomas Jefferson a "boldogság kereséséről". Igaza volt abban, hogy rendelkeznünk kell a boldogságkeresés "jogával". Csakhogy ma az a baj, hogy sokan keresik a boldogságot, de nem tudják, mit keresnek, vagy hogy hol található a boldogság.

A boldogság melléktermék, nem pedig cél önmagában. A boldogságkeresés olyan, mintha valaki keresne egy felhőtlen napot, megragadná azt, beletenné egy üvegbe, aztán elővenné egy esős napon, hogy megint élvezhesse.

Az igazi boldogság nem felszínes és nem átfutó, mint egy nap a vidámparkban. Az igazi boldogság akkor kezdődik, amikor valaki helyes viszonyba kerül Istennel.

Valójában az igazi boldogság egyetlen forrása Isten, mert Ő felajánlja azokat a lelki értékeket, amelyekről mi tévesen azt hisszük, hogy a földön találhatók: megelégedettség, biztonság, béke és remény a jövőre nézve. Ezek közül egyiket sem találhatjuk meg a munkahelyen, az emberi kapcsolatokban, pénzben, hatalomban vagy rangban. Ezeket egyedül Isten adhatja.

Ezért mondja Jézus a Hegyi Beszédben:

"Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.""

(Billy Graham)

Kezedbe ajánlom lelkemet

Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!

Milyen jó, hogy rábízhatjuk kezünket arra a Kézre,amely megtörte és életre keltette a Kenyeret, amely megáldotta és megsimogatta a gyerekeket, s amelyet szegek vertek át. Ráhagyatkozni arra a Kézre, amely olyan, mint a mienk, de amelynek tetszőleges döntését csupa jóság vezérli, s folyton csak szorosabban köt le minket önmaga számára.
Átadni magunkat annak a puha és hatalmas erejű Kéznek, amely lehat a lélek velejéig, amely formál és teremt, s amelyen át oly végtelen szeretet árad.

(Teilhard de Chardin )

A kert közepe

Ott áll egy fa, amelyről Isten megtiltotta, hogy gyümölcsöt vegyünk. A kíváncsiság mégis hajt, és megszegjük a tilalmat. A következmény nem rögtön látszik. Hiszen a gyümölcs jó, nem kapunk tőle gyomorrontást. Oly ártatlannak tűnik, hogy többet tudjunk jóról és rosszról. Telik az idő, s egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy tudásba zártuk a jót és a rosszat.

Négyszögletbe a kört. Összeilleszthetetlen alakzatok.

Tudásunk nagyon értékes, de csak akkor, ha azt is elfogadjuk, hogy a dolgok lényegét, azaz közepét nem tudással szerezzük meg. Az ember hajlamos megfordítani a dolgot: szeretné a kör közepét birtokolni, és mindenki mást elküldeni onnan. Akik hasznosak, azok valahol belül maradhatnak a körön, de akik haszontalanok, azok kiszorulnak.

A baj csak az, hogy az ilyen köröket nem lehet harmóniába hozni. Mindenki a maga vallását kezdi élni. Önmagunk fölé lépünk. De ezzel éppen önmagunkat tapossuk el.

Ezt akadályozza meg Jézus, aki az emberi emberre építi az emberfeletti embert.

(Sánta János)

Baleseti jegyzőkönyv

A szakmámat illetően kőműves vagyok.

A baleset napján egyedül dolgoztam egy új hatemeletes épület tetején. A munkát befejezve észrevettem, hogy maradt még pár tégla, amelynek súlya a későbbi mérés szeint száztíz kiló volt. Mivel nem akartam kézben lecipelni, elhatároztam, hogy az épület oldalához erősített hatodik emeleti csigán egy hordóban leengedem őket.

Lent a földszinten rögzítettem a kötelet, visszamentem a tetőre, behúztam a hordót és beleraktam a téglát. Ezután lementem, kioldoztam a kötelet és erősen megmarkoltam, hogy szép lassan leengedjem a száztíz kilónyi téglát.

Mint a baleseti jegyzőkönyvből kiderül, én csak 63 kiló vagyok.

Meglepetésemben, hogy ilyen gyorsan fölránt a súly, elfelejtettem elengedni a kötelet és gyorsan repültem fölfelé a fal mentén.

A harmadik emelet táján találkoztam az ugyanolyan sebességel efelé tartó hordóval. Ez magyarázza a baleseti formanyomtatvány 3. részében szerepeltetett koponyatörést, kulcscsonttörést és kisebb zúzódásokat.

Az ütközéstől nemigen lassultam le és csak akkor álltam meg, amikor a jobb kezem újjai két izületnyi mélységben beszorultak a csigába. Szerencsére ekkor már visszanyertem a lélekjelenlétemet és a rendkívül erős fájdalom ellenére is képes voltam kapaszkodni a kötélbe.

Nagyjából ugyanakkor ért földet a téglákkal teli hordó és kiszakadt a feneke. Maga a hordó téglák nélkül kb 22 kiló, és itt újra felhívnám a figyelmet a testsúlyomra. Mint bizonyára sejti, gyors ütemben elindultam lefelé a fal mentén.

A harmadik emelet magasságában találkoztam a fölfelé tartó hordóval. Ez magyarázza a két törött bokát, a kitört fogakat, valamint a lábamon és az altestemen található horzsolásokat.
Ezzel egyébként kissé jobbra fordult a helyzetem, mert a hordóval történt találkozás némiképp lelessított, ezért a téglákra zuhanva nem szenvedtem olyan súlyos sérüléseket és csak három csigolyám törött el.

Sajnálattal jelentem, hogy ahogy a fájdalomtól mozdulni sem tudva hevertem ott a téglákon és észrevettem a fejem fölött hat emelet magasan függő hordót, megint elvesztettem az önuralmamat és a hidegvéremet és elengedtem a kötelet...

Magyar fa

Az alábbi versre János hívta fel a figyelmem, érdemes elgondolkodni rajta...

A rámcsodáló arcok szembe fordúltak,
a hódoló szemek fejszét meredeznek,
a szavazó szájak pereatot üvöltenek.

Magyarságom életalmájáról,
le akarják hámozni a magyart.

Magyarnak: alma, emberek: gyümölcs;
szabjátok, vágjátok, zúzzátok,
minél mélyebbre juttok, annál almább:
s legmélyén, a kis barna magban,
az egész terebély almafa ott van s
ágadzik, bogadzik, leveledzik s
gyümölcsöz nektek.


Nyugalmukban megzavart boldogok
az Igazság tömérdeksége tövén
galyakra, levelekre, a harasztra esküsznek.
Igazság mind: igen,
de az Igazság hulló törmelékei,
árnyékában tengődő igenek.


A fa enyém, az egeket verő,
melynek ágain madarak fészkelnek
s gyümölcsén élnek. A fa enyém
s ti mindenek, övéi és evői,


én vagyok a Fa.


És létem kiterítem, jöjjetek,
gyönyörködjetek, vígadjatok,
lakmározzatok rajtam!

(Móricz Zsigmond)

Párbeszéd a szeretetről

– Tulajdonképpen hogy terem a szeretet? – kérdeztemegyszer anyát.

– Magról vetik – nevetett rám.

– És honnan szerzik hozzá a magot?

– Nem kell azt vetni, szerezni. Belőlünk magunkból pereg. S megfogan a tenyér simogatásában, a szem pillantásában, minden ölelésben.

– Öntözni nem is kell?

– Dehogynem. Jó szóval.

– Nem könnyel?

– Ments ég. A könny sós, és a só kimarja a kis szeretetpalántahajtásait.

– Hát palántázni kell a szeretetet?

– Palántázni bizony. Elültetni még a szikes talajba is. Mert ha nem terem szeretet, kihűl a föld.

– Úgy érted, hasztalan a nap heve, ha belülről nem fűt semmi se?

– Igen, így értem, mert emberközpontú világban élek, és emberként gondolkodom.

– Elsősorban mi hát a szeretet?

– Biztonság. Ha szeretnek és szeretsz, mindig van szövetségesed.

– És mi a szeretet másodsorban?

– Erő. Ha feltöltődsz vele, könnyebbnek érzed a batyut, mit az élet a válladra rakott.

– Szeretni mégsem mindig boldogság. Néha gyötrelem.

– Az élet már ilyen.

– Mégis érdemes szeretni?

– Csak azt érdemes.

(Kun Erzsébet)

Ti kinek mondotok engem?

Jézus kérdezte: Hát ti kinek mondotok engem? (Mt 16,15)

A Mt 16,13-20 egy nagyon fontos beszélgetést tartalmaz Jézus és tanítványai között. Megkérdezi tőlük, az emberek általában kinek tartják őt. Aztán ugyanezt a kérdést felteszi nekik is.

"Ti kinek mondotok engem?"

Rámutat arra, hogy a tanítványoknak maguknak is el kell ezen gondolkozniuk. Péter válaszával még mélyebbre megy: "Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia."

Aki követi Jézust, annak gondolatai megújulhatnak az isteni kinyilatkoztatás által.

Gyakran - Isten helyett - másoktól várunk vezetést. Sokan úgy próbálják megválaszolni ezt a kérdést, hogy egyfajta példaképet keresnek maguknak, aki majd segít az eligazodásban.
Egy nap azonban Isten rámutat arra, hogy nem tehetjük mindig egyszerűen azt, amit azelőttünk járóktól látunk. Ha így tennénk, az első megpróbáltatásban bebizonyosodna, hogy nem állunk elég szilárd alapokon.

Mindannyiunk hitélete eljut egy ponthoz, amikor meg kell értenünk, Krisztus személyesen mit jelent számunkra. Ha a tanítványok csak arra tekintettek volna, hogy a vallásos néprétegek kinek látják Jézust, sosem tudták volna meg, kicsoda Jézus valójában.
Péterhez hasonlóan, mindannyian felemelhetjük szemeinket az Úrra, hogy kinyilatkoztatása elérjen személyesen. A Biblia "Lélekben való járásnak" nevezi, ha e kinyilatkoztatás szerint élünk. (Róm 8,13; Gal 5,16.25)

45 lecke az élethez

Klikk a képre!

A süni és a pillangó

A süni szívébe akkor kezdte belopni magát a szomorúság, amikor az ősz beálltával nem talált már több lehullott piros almát a fák árnyékában. A puha avar sem tompította bánatát, amelyben reggelente a forrás vizéig gurult. Most nem is volt hozzá kedve, csak bandukolt lefelé a keskeny ösvényen, s közben azon morfondírozott, miért is van olyan egyedül. Bár kedves kis sün volt, mégsem kereste a többi erdei állatka társaságát. Amolyan magányos életet élt, bár jóban volt mindenkivel, mégsem mondhatta el, hogy igazi barátja volna. Megmosakodott a lassan csörgedező vízben, megrázta magát, és elindult vissza az úton. Úgy érezte a szíve egyszerre üres és nehéz.
Egy öreg, kiszáradt tölgy alatt lakott takaros kis kuckójában. Ahogy nyitná az ajtót, egyszer csak egy apró, színes szárnyú pillangó röppent a kilincsre.
– Hogy hívnak? – kérdezte a süni.
– A pillangó nem válaszolt, csak megrebbentette szárnyait, és könnyedén, kecsesen a süni vállára repült.
És a süni szíve megtelt valamivel, amitől hirtelen olyan könnyűnek, és jókedvűnek érezte magát, hogy legszívesebben nagyot ugrott volna. De ehelyett óvatosan kinyitotta az ajtót, és besétált a kuckójába. A pillangó körberöppent a kis szobán, majd megpihent az egyik cserepes virágon. A süni óvatosan leült elé, és csak nézte-nézte az apró, törékeny pillangót, a csepp fekete csápokat, bársony szárnyacskákat, amelyen oly gyönyörű színek alkottak leírhatatlanul szép mintákat, hogy a süninek még a szeme is könnybe lábadt. Csak mikor már kezdett beesteledni, akkor kapott észbe, gyorsan összecsapott valami vacsorát, meglocsolta a virágokat és kiseperte a konyhát. Közben oda-oda pislantott a pillangóra, félve, nehogy eltűnjön, de az nem mozdult. Aztán boldogan bújt ágyba, úgy helyezkedett, hogy fekve is láthassa a kis jövevényt. A pillangó hangtalanul felröppent, és megpihent a kiságy végében. A süni sokáig feküdt még nyitott szemmel. Azon az éjjelen mosolyogva merült álomba.
Másnap reggel vidáman ébredt. Úgy tűnt, a csodálatos pillangónak esze ágában sincs továbbállni. A süni kicsit félve nyitotta ki az ablakokat, hogy kiszellőztessen, de a pillangó csak könnyedén leírt egy-két kört a tisztáson, megpihent néhány színes virágon pár röpke pillanatig, aztán újra belibbent az ablakon. A süni ugrándozva indult a forráshoz, a pillangó pedig mindvégig ott röpködött körülötte.
– Olyan gyönyörű vagy! – mondta neki a süni. – Amióta velem vagy, minden olyan szép lett. Vigyázni fogok rád, és szeretni foglak, amíg csak élek.
A napok ugyanúgy teltek, a pillangó mindenhová elkísérte a sünit, úgy tűnt, végleg mellette marad már. A süni szíve csordultig telt boldogsággal, mindenkit nevetve üdvözölt, egész nap vidáman ugrándozott, a kertje megszépült, s kis lakása ragyogott a tisztaságtól.
Az egyik reggelen kis mókuscsapat játszadozott a tisztáson. A pillangó kiröppent, és könnyed tánccal köszöntötte az apró sereget. Azok kacagva kergetőztek vele, ugráltak az ágakon és cigánykereket hánytak örömükben. A süni összeszorított szájjal figyelte az ablakból. Két órába is beletelt, mire megjött a kis mókusok mamája, és továbbindultak. A pillangó megpihent az ablakpárkányon. A süni szíve haraggal telt meg.
– Hogy lehetsz ilyen? Csak játszol, és rólam teljesen megfeledkezel! Én közben takarítok, teát főzök, virágot locsolok. Te pedig csak repkedsz ott kint. Hogyan tehetsz ilyet? Hogy lehetsz ilyen önző?
A pillangó összedörzsölte apró csápjait, s a süni orrára repült. Onnan tovább, leírt egy kis kört, megcsiklandozta a süni fülét, majd a magasba emelkedett, és eltűnt a fák között. A süni szeme kerekre nyílt. Aztán kirohant a tisztásra, de a pillangónak már nyoma sem volt. A kétségbeesés összeszorította a torkát. Rohanni kezdett az erdőben. Minden levél alá bekukkantott, minden apró ágat megnézett, de hiába. Egyedül maradt. Sírva rogyott le egy kőre, a fejét arcába temette, és keserves zokogásban tört ki.
Egy öreg harkály ült a fán mellette. Sok telet megért már, az erdőben mindenki tisztelte bölcsessége és jósága miatt.
– Ejnye, no, mi bánthat egy ilyen takaros kis sündisznót?
A süni könnyeit nyeldesve mesélte el, hogyan talált rá a csodálatos pillangóra, hogyan éltek boldogan, és hogyan hagyta őt most magára végtelen keserűségben.
A harkály egy darabig hallgatott. Aztán megkérdezte:
– Mondd csak gyermekem, milyen is volt ez a pillangó?
A süni letörölte könnyeit, és megpróbálta szavakba önteni azokat a csodálatos színeket, mintákat és alakzatokat, amiket a pillangó szárnyán látott.
A harkály bólintott.
– Értem már. Ne búslakodj, kis barátom! A boldogság pillangója ritka vendég nálunk. Váratlanul érkezik, de sosem tudhatod, meddig marad nálad. Ne sírj, visszatérhet még hozzád. De nem várhatod el, hogy egész életedben csak melletted legyen! Ha jön, örülj neki, csodáld, szeresd, de soha ne tegyél neki szemrehányást, mert akkor azonnal tovább áll.
A süni letörölte könnyeit.
– Akkor most mihez kezdjek?
– Ideje tűzifát gyűjtened. Nyakunkon az ősz..
Aznap éjjel a süni a pillangóról álmodott.

És Rómeó és Júlia

Már az idejét sem tudom, mikor voltunk utoljára
színházban....(Centrál Színház)
Ajándékba kaptuk a jegyeket és bevallom, tegnap nem igazán voltam erre hangolva.
Mégis...

Torokszorító, csodálatos élmény volt!

Nagy kedvencem Rudolf Péter és felesége Nagy-Kálózy Eszer.
Hihetetlen alakítást nyújtottak, az előadás végén szűnni nem akaró volt a taps.
Számomra a legmegrendítőbb az utolsó jelenet volt.
Mindenféle szöveg nélkül, pusztán egy csodálatos zene és a hozzá tökéletesen
illő mozdulatokkal érzékeltették ennek a csodálatos szerelemnek az égi
találkozását.


Annyira belemerülünk a "válságba", sztrájkokba, problémáinkba...
Szívből ajánlom ezt a darabot, ha másfél órára el akarod felejteni a gondjaidat.

"Díszlet nincs, jelmez nincs. Csak Shakespeare van, és két
ember. Ők viszont nem egyszerűen Rómeó és Júlia. Elénk hozzák nemcsak a dráma
minden szereplőjét, de azt a hallatlanul összetett, egyszerre mélyen drámai és
fergetegesen humoros világot is, amitől William Shakespeare a világirodalom
egyik leghatalmasabb alakja lett. Mindezt „pár” mozdulattal. Felmerül a kérdés,
vajon lehet-e még egyáltalán a világ egyik legismertebb, számtalanszor
feldolgozott színművének interpretációjában valami eredetit alkotni? Bizony,
hogy lehet! Nagy-Kálózy Eszternek és Rudolf Péternek például sikerült.



A Centrál Színház előadásában mozgásukkal és ötletes gesztusrendszerükkel (amit,
ha nem beszélnének, nyugodtan nevezhetnénk pantomimnak), a klasszikus fordításra
támaszkodva lüktetőn élővé, frissé teszik a történetet. „Duodrámájukban” ketten
jelenítenek meg minden karaktert, helyszínt és eseményt. Ebben egy fehér kendőn,
egy szemüvegen és a rajtuk lévő csuklyás pulóveren kívül semmi nincs a
segítségükre. Ennek dacára hihetetlen rugalmassággal és pontossággal váltanak az
egyes karakterek közt. Igényes és szuggesztív játékuknak köszönhetően az első
percekben kissé meglepett közönséget pillanatok alatt magával ragadja a játék,
és nemcsak külső szemlélőivé válnak az előadásnak, hanem részeseivé is. A néző
minden egyes helyzetet együtt él át a szereplőkkel, és ez az, amitől az egész
történet hátborzongatóan élővé és aktuálissá válik.



Mást nem is tudok tenni, mint az összbenyomáson túl a teljesség igénye nélkül
kiemelni egy-egy ötletet, karaktert, ami különösen tetszett. Elsőként Júlia
dadájának figurája, amit (legtöbbször) Rudolf Péter Rómeó gondterhelt, szerelmes
alakjából egy fehér fejkendőt felkapva fergeteges humorral és öniróniával kelt
életre. Jól láthatjuk itt a közember mindennapi gondjait és örömeit, szemben a
nemesség álproblémáival és a szerelmesek földtől elrugaszkodott szárnyaló
álmaival, valamint azt az édesbús humort, amellyel felülemelkedik öregségén,
betegségén és családja elvesztésének mérhetetlen fájdalmán. Kiemelendőek még
Nagy-Kálózy Eszter férfikarakterei. Egyfelől Mercutio és Benvolio, akik
alakításában egyszerre kötekedő kamasz fiúk és Rómeó őszinte barátai, akik végig
kiállnak mellette. A másik oldalon viszont ott van Tybalt, a nagyképű féltékeny
unokaöcs intrikus, rosszindulatú figurája, aminek szánalmas és nevetséges voltát
Nagy-Kálózy nagyon jól kidomborítja. A két színész hatalmas összhangjának és
lenyűgöző jelrendszerének ékes példája az erkélyjelenet, amiben amellett, hogy
két egymásnak támaszkodó ember gesztusaival és mozgásával képes egy erkély
tökéletes illúzióját kelteni, arcukon ott van még két szerelmes minden vágya,
bánata és öröme egyszerre. És mi kell ehhez a tehetségen kívül, ha nem a
tökéletes összhang? A fontosabb pontok (főként a zárójelenet) zenei aláfestése,
jól fokozza a drámaiságot, és még hátborzongatóbbá teszi a katarzist.



Tovább nem is ragozom, menjenek el, nézzék meg, mert nagyon eredeti, nagyon
hatásos és legfőképp nagyon Shakespeare."

(Az idézet forrása: http://www.szinhazajanlo.hu/eloadaslap_kval.php?szindarabID=282)

Tipp: előtte vagy utána nézzetek be a közelben lévő Balettcipő -be!

Újévi imádság

Ki jelen vagy a tűzben és a jégben,

Csillagok közt és bányák mély ölén,

Sötét árnyékban, fénylő napsütésben,

Madárdalban és kis gyermek szemén.

Ki igazgatod sorsok fordulását,

Romokból építsz boldog holnapot,

Hozzád küldjük ma szívünk imádságát

Uram, ne hagyd el árva magyarod!

Ne hagyd el őket, akik téged hívnak

A mélységből kiáltva szent neved.

Megváltást váró rongyos rabjaidnak

Add meg, Uram, a napi kenyeret.

Segítsd őket, kik mindig másnak vetnek,

Kiknél az éhség elsőnek kopog,

Mert áldásodból csak akkor ehetnek,

Ha a zsarnok vérebje jóllakott.

Takard be őket tél hidege ellen!

Hozz sebeikre enyhe gyógyulást!

Adj, Uram, nekik áldó két kezeddel

Bő szüretet és gazdag aratást!

Légy velük, akik verejtékben ázva

Az új Bábelhez hordják a követ,

S mentse meg őket irgalmad csodája,

Amikor a torony mindent eltemet.

Minden áldásod, amit nékünk szántál

Oszd ki közöttünk az újév során,

Hogy túl a tél lidércnyomásos álmán

Élőket köszöntsön a napsugár.

Add, hogy túléljék, amit rájuk mértek,

Keresztre verték, adj hozzá erőt.

Adj nekik, Uram, száz kísértő fénynél

Fénylőbb csillagot, égi vezetőt.

Vezesd őket, hogy soha, soha többé

El ne tévelyedjen a mi nemzetünk.

Légy velük, Uram, most és mindörökké,

Akkor is, mikor mi már nem leszünk.

Akkor is, mikor jő a boldog holnap,

S parányi sorsunk emléke sem él,

Sárga csontvázunk felett zöld fű sarjad,

Szívünk porával messze szállt a szél.

Ki jelen vagy a tűzben és a jégben,

Csillagok közt és bányák mély ölén,

Sötét árnyékban, fénylő napsütésben,

Madárdalban és kis gyermek szemén,

Ki igazgatod sorsok fordulását,

Uram, ne hagyd el árva magyarod,

Hallgasd meg szívünk újévi imáját,

És legyen minden úgy, mint akarod.

(Csákváry Zoltán)

Kis lépések művészete

(Antoine de Saint-Exupéry: Fohász)

Nyitott kézzel szeretni

„Egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy
pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból, segíteni akart neki.
Nagyon gyengéden kitágította a szálakat, kialakítva egy kijáratot.
A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni.
Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a
megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a
szárnyak, hogy repülni lehessen velük.
Megrövidített életét a földön töltötte, sose ismerte meg a szabadságot, sose élt igazán.”

Én úgy mondom, nyitott kézzel szeretni. Ez olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt akit szeretek, mivel ha rákulcsolódok, rácsimpaszkodom, vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok.

Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek, mivel úgy érzem, én tudom milyennek kellene lennie, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg. A jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért.

Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni felette, megfosztom a fejlődés, az érés lehetőségétől, a birtoklási
vágyammal korlátozom, keresztezem, és teljesen mindegy milyen jó szándékkal tettem ezt.

Korlátozni és ártani tudok a legkedvesebb óvó cselekvésemmel, és védésem, túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban tudja mondani a másik személynek:

„Te képtelen vagy vigyázni magadra, nekem kell veled törődnöm, vigyáznom rád,
mert Te az enyém vagy, én vagyok érted a felelős!”

Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak, akit szeretek:

„Szeretlek téged, értékelek téged, tisztellek, bízom benned, és bízom abban, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességeket, hogy mindazzá válj, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadban.

Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben, bánatban.

Együtt fogok veled érezni ha sírsz, de nem foglak kérni hogy ne sírj.

Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza,
amikor egyedül tudsz menni.

Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem
fogom azt elvenni tőled.

Igyekezni fogok, hogy figyeljek szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni.

Néha dühös leszek, és olyankor ezt olyan nyíltan fogom neked megmondani, hogy ne kelljen különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem.

Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyeljek, magammal kell törődjek, de ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire csak tudok.”

Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök.
Akár szavakkal, akár azzal, ahogy létezem másokkal és magammal. Én ezt úgy
hívom, hogy nyitott kézzel szeretni.

Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezem a bábtól, de már egyre jobban megy.

Carl Rogers

Nem szolgálhatunk két úrnak

Benedek pápánk korunk szellemi küzdelmét abban látja, hogy a tolerancia
diktatúrája igyekszik elszigetelni, maga alá gyűrni az Igazságot. A liberalizmus
csak azt várja el tőled, hogy ne add fel kiváló pozíciódat, hogy te légy a
piramis csúcsán, mert megérdemled. Ha jó neked légy vallásos a magad módján, de
ne hangoztass egyetemes igazságokat, nemcsak azért mert ilyenek nincsenek, hanem
azért se, mert ezek az igazságok sértenék mindazok emberi méltóságát, akik
piramisuk csúcsán tartózkodnak. Nem szolgálhatunk két úrnak a piramis csúcsán,
csak egy valaki lehet. Heródes nem hajlandó átadni helyét, mozgósítja a
bölcseket és az őt körülvevő vallásos apparátust is, mert tudni akarja az
Igazságot, tudni akarja, hogy hol van a zsidók újszülött királya. A
liberalizmusban az Igazságnak alárendelt szerepe van. Heródest az Igazság csak
annyiban érdekli, amennyiben az Igazság számára hasznos lehet.



Amikor nem adunk helyet az Isten Fiának



Lehet úgy is vallásos valaki, ha a piramis csúcsán van, mint Heródes király, ha
az „én és az enyém” fogalmaiba, mint legfelsőbb kategóriákban szerveződik az
élete. Aki így vallásos az meg tudja magyarázni, hogy mire jó neki az, hogy
vallásos. Lehetséges, hogy kiemelkedő vallásos teljesítményeket tudunk
felmutatni, de ha mi vagyunk a piramis csúcsán, akkor nem adhatunk helyet az
Isten Fiának, akkor eloldottak vagyunk az Igazságtól, az örök élet forrásától. A
piramis csúcsán lévő ember szeretete megmagyarázható szeretet, a „mire jó nekem”
kérdéskörbe szerveződő szeretet. A szeretet, ami megmagyarázható, feltételekhez
kötött, nélkülözi a szabadságot, meg sem érdemli ezt a szép szót.



Amikor helyet adunk az Isten Fiának



Amikor Jézus keresztáldozata megérinti szívünket, amikor felismerjük Mennyei
Atyánk, minden értelmet meghaladó, határtalan, emberlétünk pokláig hatoló,
megtestesült szeretetét, akkor megjelenik nekünk az Úr. Az Úr szeretetteljes
megjelenése könnyeket fakaszt, igaz bűnbánatra indít. Kiszabadulhatunk az én és
az enyém szorításából, önfeledté válhatunk, belefeledkezhetünk az Istenbe,
szabadon megnyílhatunk Isten szeretete előtt, helyet adhatunk az Isten Fiának.
Ha Jézus az Úr, a „mire jó nekem” nem lesz többé meghatározó kérdéskör, helyette
az „én mire vagyok jó” Jézusnak, kérdéskörben szerveződhet az életünk. Ha Jézus
az Úr, Isten többé nem a bűneinkről kérdez bennünket, hanem a szeretetünkről.
Engedelmességünk, önfeláldozásunk aranya, imádásunk és hűségünk tömjénje és
szenvedésünk mirhája, egyesítheti szívünket az Isten szívével.



Kerékjártó Mihály