A boldogság akadálya

Mik azok az elképzelések, amelyek nem engedik, hogy boldog légy? Íme néhány példa:

Először is nem lehetsz boldog azon dolgok nélkül, melyekhez kötődsz, s melyeket annyira értékesnek tartasz.

Ez tévedés. Nincs egyetlen pillanat sem az életedben, amikor ne lenne meg mindened, ami a boldogsághoz szükséges. Gondolkodj el ezen egy pillanatra! Boldogtalanságodnak az az oka, hogy arra figyelsz, amid nincs, ahelyett, hogy arra összpontosítanál, amid éppen most van.

Egy másik elképzelés: A boldogság a jövőben van.

Nem igaz. Te itt és most vagy boldog, de nem tudod, mert a hamis elképzeléseid, a torzított látásmódod nem enged szabadulni félelmeidtől, szorongásaidtól, ragaszkodásaidtól, konfliktusaidtól, bűntudatodtól és még egy sereg dologtól, amire programozva vagy. Ha mindezt átlátnád, rájönnél, hogy boldog vagy, csak éppen nem tudsz róla.

Még egy elképzelés. Akkor leszel boldog, ha meg tudod változtatni körülményeidet és a környezetedben lévő embereket.

Tévedés. Oly sok energiát fecsérelünk bután arra, hogy átrendezzük a világot. Ha az az élethivatásod, hogy átrendezd a világot, tedd, de ne ringasd magad abban az illúzióban, hogy ettől boldog leszel. Ami boldoggá vagy boldogtalanná tesz, az nem a világ és a körülötted lévő emberek, hanem a saját gondolkodásod. Azzal az erővel, amivel a boldogságot önmagadon kívül keresed, azzal akár sasfészket is kereshetnél az óceán fenekén. Ha tehát a boldogságot keresed, abbahagyhatod azt az energiapocsékolást, amivel kopaszodásodat akarod gyógyítani vagy vonzó testet akarsz építeni, amivel lakásodat, munkádat, közösségedet, életstílusodat, vagy éppen a személyiséged akarod megváltoztatni. Látod-e, hogy mindezt megváltoztathatod, tökéletesen nézhetsz ki, te lehetsz a legelbűvölőbb személy, neked lehet a legkényelmesebb lakásod, és mégis boldogtalan maradsz? Legbelül érzed azt is, hogy ez így van, és mégis arra vesztegeted energiádat, igyekezetedet, amiről tudod, hogy nem boldogít.

Más: Majd boldog leszel, ha minden vágyad teljesül.

Tévedés. Valójában éppen ezek a vágyak és ragaszkodások tesznek feszültté, csalódottá, idegessé, bizonytalanná, és ezek telítenek el félelemmel is. Írd össze vágyaidat és ragaszkodásaidat, és mondd sorban mindegyiknek: „A szívem mélyén tudom, ha megszerezlek is, akkor sem leszek boldog.” Aztán gondolkozz el ennek az igazságán. A vágyak teljesülése legjobb esetben is csak a gyönyör és izgatottság pillanatait kínálja. Ne téveszd ezt össze a boldogsággal!

Mi hát a boldogság?

Csak nagyon kevesen tudják, és senki sem tudja ezt elmondani neked, mert a boldogságot nem lehet leírni. Elmagyarázhatod-e a világosságot azoknak, akik egész életükben sötétségben ülnek? Leírhatod-e a valóságot annak, aki álmodik? Értsd meg a sötétségedet, akkor majd eltűnik, és tudni fogod, hogy mi a világosság. Értsd meg rémálmod lényegét, akkor majd elmúlik, és felébredsz a valóságra. Értsd meg hamis elképzeléseidet, leszakadnak majd rólad, s akkor majd megismered a boldogság ízét. (…)

Részlet Anthony de Mello A szeretet útja című könyvéből

Embersorsok...

Pár nap volt karácsonyig. Az erkélyeken ott bújtak már a fenyők, délutánonként furcsa, szürke homály úszott a levegőben. Az asszonyok derűs pánikkal hordták haza kosaraikban az ünneprevalót. Gonddal vették számba a család apraját, nagyját, hogy legyen mindenkinek valami kedvére való az ünnepi asztalon. A kirakatok előtt gyerekek ácsorogtak, szemükben vágy és gond. A kirakat őrzi még, amit maguknak szeretnének, és drága kincsként rejtegeti, amit édesanyának, apának, testvérnek szánnak – ha elég a pénz.

Magas, szőke asszony állt a boltban a többiek között. Már nem fiatal, de nem is öreg annyira, hogy ne vinné a lendületet, ha rezonált a szíve. Most kedvtelenül tartja a kosarát.

- Mit is… Dió nem kell, ezidén nem süt beiglit. A porcukor is elég. Karácsonyfadísz… Jó lesz a régi. Szaloncukorból kell majd fél kiló, több nem, úgyis megmaradna. Hiszen nálunk nincs gyerek. S ismétli valami hangtalanul benne: - Nincs gyerek… nincs gyerek… Nincs gyerek.

Nem is volt soha. Pedig lassan már unokája lehetne. Gépiesen nyúl a tej, kenyér, vaj után. A pénztárosnőre rámosolyog, de színtelen hangon diktálja: - csak a mindennapi: tej, kenyér, vaj…

Otthon a leveles szekrényben egy kicsi csomag volt beszorítva. Látszik, nem előre készítették. A látogató hiába csengetett, nem akart dolgavégezetlenül elmenni, becsomagolta abba, ami a keze ügyébe került. Az asszony szórakozottan bontogatja. Két kicsi terítő és egy cédula hull ki belőle. Éva írta. Éva az Asszony barátnőjének a lánya. A barátnőt alig fél éve kisérték ki a temetőbe. Hiába készült negyvenévesen nagymamaságra, az első unokát már nem láthatta. Az Asszony meghatódottan nézi a terítőcskéket. - Milyen kedves Éva, hogy a kisgyermek új gondja mellett rám is gondolt. Talán nekem kellett volna? - fut át rajta a gondolat.    

Fátyolos szemmel olvassa cédulát: „Szerettem volna személyesen… ez az első karácsony édesanyám nélkül…Meg akartam kérdezni annak a püspökkenyérnek a receptjét, amit ő sütött nekünk minden karácsonyon… Ha tudja Ilonka néni, írja meg ezen a lapon, én már próbáltam könyvből, de nem olyan lett…”

A megcímzett postai lap a földre hullt. Felveszi, elolvassa a címzést, mintha csak ellenőrizné. Nem rendezett benne még terve, értelme nem formálta gondolattá, de szíve viszi a tetteit. Dobozokat kattint, fiókokat húz, ajtót nyit. – Mazsola nincs itthon, a cukor nem elég, mák is kell. Sütök húst is nekik… Szaloncukor két doboz kell, egyik nekik, másik nekünk…

Kabátját visszaveszi, az előszobában állva írja meg a lapot: „Kislányom! Légy nyugodt, annak a püspökkenyérnek a receptjét ismerem. Megsütöm. Sütök kalácsot, beiglit is, hiszen van dolgod elég Istvánkával… Te csak rá ügyelj. Pista vegyen karácsonyfát, a rávalót én viszem Édesanyád helyett…”

Nagyot sóhajt, mikor befejezi. Szeme még fátyolos, de a hangtalan hang ott belül most lágyabban szól: „Mert nem egyformák az embersorsok. Nekem ez adatott: ahol hiányzik valaki, oda kell beálljak.” „ Az igazi család sem lehet mindig együtt az ünnepen, nekem ilyen szétszórt családom van. Sokfelé rakta le őket Isten. Törődnöm azzal kell, aki éppen jelentkezik.” Mosolyog. „Szétszórtan élünk, de egy az asztalunk. Csak erővel bírjam, kicsit késő van már.” És bírta erővel…

Másnap ünnepi kalács illata töltötte el a konyhát. Kicsi gyermekholmi, szaloncukor, ajándék feküdt az asztalon. Arca kipirult, szomorú szeme ragyogott.

– Ezt elviszem nekik, ez nekünk marad… Nem, diósból még egy kell, hiszen minden évben küldtek csomagot vidékre Kálmán bácsinak. Ezt is meg kell mondjam…

Gondosan csomagolt, de a sporttáska cipzárját nem tudta behúzni. A hétköznap délutáni villamosban szétterült a frissen sült kalácsok árulkodó illata, s bennük az ünnep otthont ígérő öröme. Míg féltő gonddal tovább tette csomagját, az egyik beigli vége kinevetett a papír alól. A szemben ülő férfi elmosolyodott: Cinkos rosszallással hangjában kérdezte: - Viszi a gyerekeknek?

Az asszony megrezzent. Én ekkor már mellette álltam, és ismertem csomagja titkát. Amíg a villamosra vártunk, elmesélte. Szememmel bíztattam, hogy válaszoljon. Az útitárs újra kérdezett: –  A gyerekeknek?  Ő kipirult arccal, boldogan válaszolt: – A gyerekeknek, meg az unokának! Hála Istennek, van hová vinnem…

A villamoson csend volt és béke. Talán egyre gondoltunk valamennyien: Milyen boldog ez az ember, milyen szép karácsonyi öröme van!

Ott vagyok, ahol szeretet van

Tanulságos történetet olvastam.....

"Blöki, a 14 éves kutyánk a múlt hónapban meghalt. A rákövetkező napon a 4 éves lányom, Melinda zokogott és csak arról beszélt, hogy mennyire hiányzik neki Blöki.
Megkérdezte, írhatnánk-e egy levelet Istennek, hogy amikor Blöki a Mennyországba érkezik, Isten felismerhesse.
Azt válaszoltam, hogy szerintem is így kellene tegyünk, és a lányom elkezdte diktálni a levelet:

Kedves Isten!

Megkérlek, vigyáznál a kutyámra? Tegnap halt meg és most ott van veled a Mennyországban. Nagyon hiányzik. Boldog vagyok, hogy nekem adtad őt, akkor is, ha végül nagyon megbetegedett.
Remélem, hogy fogsz vele játszani. Blöki szeret a labdázni és úszni. Küldök róla egy képet, így amikor meglátod, tudni fogod, hogy Ő az én kutyám. Tényleg nagyon hiányzik...
Szeretettel, Melinda

Beletettük a levelet a képpel együtt egy borítékba és megcímeztük: Istennek, Mennyország
Feladónak ráírtuk a nevünket és a címünket. Ezután Melinda jó pár bélyeget rárakott a borítékra mondván, hogy sok bélyeg kell ahhoz, hogy egy levelet a Mennyországba elvigyenek.
Aznap délután a lányom be is dobta a levelet a postai levélgyűjtő ládába.
Pár nappal később megkérdezte, hogy vajon Isten megkapta-e már a levelet?
Azt válaszoltam, hogy minden bizonnyal.
Később az ajtó előtt a verandán találtunk egy aranyszínű papírba csomagolt dobozt, ismeretlen kézírással Melindának címezve. Melinda kinyitotta a csomagot. Volt benne egy könyv: Mr. Rogers - Amikor egy háziállat elpusztul.
A belső oldalára oda volt ragasztva a felbontott boríték, benne a levéllel, amit Istennek írtunk. A másik oldalon pedig a kép Melindáról és a kutyáról, és egy üzenet:

Kedves Melinda!

Blöki rendben megérkezett a Mennyországba. Igazán nagy segítség volt a kép, amit küldtél, rögtön felismertem őt! Blöki már nem beteg. A lelke itt van velem, mint ahogyan a te szívedben is mindig ott lesz.
Blöki nagyon szeretett a kutyád lenni. Mivel nincs szükségünk a testünkre itt a Mennyországban, nekem sincs zsebem, ahova a képet, amit küldtél, eltehetném, így visszaküldöm neked ebben a kis könyvben, hogy neked is legyen valami, ami emlékeztet rá.

Köszönöm a csodálatos levelet és köszönöm anyukádnak, hogy segített megírni és elküldeni nekem. Csodálatos anyukád van! Személyesen választottam ki neked! Minden nap küldöm áldásaimat és emlékezz rá, hogy nagyon szeretlek!
Egyébiránt nagyon könnyen megtalálható vagyok. Ott vagyok, ahol szeretet van.

Szeretettel, Isten"

Mindenszentek és „mindenhétköznapiak”

Novembert Mindenszentek ünnepével kezdjük. Természetes beidegződésünk, hogy a szenteket különb embereknek tartjuk, mint magunkat.

Ez részben nem baj, mert legalább burkoltan, de beismerjük, hogy lehet szentté válni. Akkor lesz ebből baj, ha teljesen kettéválasztjuk a szenteket és az ún. nem szenteket. Nagy kísértés még a hívőknek is, mondván, hogy Isten azokkal foglalkozott, kegyelmi fürdőben lubickolhattak, bezzeg itt vagyunk mi a mindennapi nyavalyáinkkal, befizethetetlen csekkjeinkkel, és borzasztó várólistáinkkal.

Mi nem nagyon akarunk a Mindenszentek közé jutni, elég nekünk a „mindenhétköznapiak” tábora. A mai ember nem Istentől várja élete jobbulását, hanem teljes mértékben önerőből képzeli el, sőt néha erőlteti is. Az ünnepekből hétköznapokat csinál, a hétköznapokból meg ünnepeket, és ebből tényleg egy olyan egyveleg születik, amelyben ünnep és hétköznap egyaránt eltűnik.

Ha Istentől fogadjuk el az ünnepeket, akkor a Mindenszenteket is elfogadjuk, s hozzá tudjuk illeszteni hétköznapi zarándok életünket. Ha viszont magunkat ünnepeltetjük (akár az önsajnáltatással is, hogy központban legyünk), akkor nemcsak ünnepeink, hanem hétköznapjaink is a közönségesség mocsarába süllyednek.

(Sánta János)

Én jól tudom, ki Ő.

Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor fél 9 körül bejött egy bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9 órakor van egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos. Figyeltem, milyen türelmetlenül néz percenként az órájára. Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötését, és megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan súlyosnak... az orvosra várva eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem.

Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost a seb kezelésére. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek otthonába kell menjen, ahogyan évek óta mindig teszi, hogy reggelizzen a feleségével.
Udvariasan, a felesége egészsége felől érdeklődtem. Kedvesen, az idős úr elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában. Gondolva, hogy a feleség, egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel... Akkor csodálkozva megkérdeztem: És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek? Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta:

Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki Ő.

Szó nélkül maradtam, és kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben néztem a siető léptekkel távolodó öreget... Lenyeltem a könnyeimet, miközben arra gondoltam: Ez a szerelem, ez az, amit az élettől szeretnék!... Hiszen alapjába véve, ilyen az igazi szerelem?!... nem feltétlenül fizikai, és nem is ideálisan romantikus. Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami volt, ami van, ami lesz, és azt, ami még nem történt meg. Nem feltétlenül azok a boldog és kiteljesedett személyek, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni mindabból, amijük van.