Utoléred-e magad?

Sokan panaszkodnak a mai zaklatott élettempóban, hogy nem érik utol magukat.

Érdekes ez a kifejezés. Mert ha nem érjük utol magunkat, akkor voltaképpen hol vagyunk?Ott, ahol lemaradva érezzük magunkat, vagy ott, ahová a teendőink szippantanak bennünket? És a teendőink biztos, hogy mindig előre visznek? És ha énünk már előrehaladt a sok elvégzendő feladat erőterében, akkor ki van lemaradva?

Nem esetleg visszafordulnunk kellene önmagunk megtalálásához, és nem erőlködve rohanni? A lélek mesterei azt mondják, hogy ha zaklatott vagy, vonulj vissza, és ott leled meg önmagadat. Egy lelkigyakorlat is visszavonulással jár együtt.

Nem lehet örökké előre billenve tartózkodni, mert előbb-utóbb orra esünk.

S akkor már végképp lemaradunk.

Sánta János

Hazám, hazám

Mindig elérzékenyülök, ha ezt hallom.
Csak Ő tudta ezt így elénekelni!

Jelek

"Istenem, kérlek, szólj hozzám!", suttogta az ember.

És a réti pipis énekelni kezdett. De az ember nem hallotta meg.

Így az ember kiáltott: "Istenem, kérlek, szólj hozzám."

Mennydörgés rázta meg az eget, és villámlás hasította ketté. De az ember nem hallotta meg.

Az ember körülnézett és azt mondta:

"Istenem, engedd meg, hogy lássalak."

És felragyogott a nap az égen. De az ember nem látta.

Erre az ember még hangosabban kiáltott: "Uram, tégy csodát!"

És új élet született a világra. De az ember nem vette észre.

Így végső kétségbeesésében az ember így kiáltott:

"Érints meg Istenem, hogy tudjam, valóban itt vagy."

Erre Isten lenyúlt az égből és megérintette az embert.

Az ember elhessegette a pillangót és tovasétált.

Bösztörpuszta

Hétvégén Bösztörpusztán jártunk a Magyarok Szövetsége Országos nagygyűlésén.
Bár a járás nekem nagyon fájdalmas, de kíváncsi voltam élőben is erre a Szövetségre.
A neten már sokat olvastam róluk és most élőben is megtapasztalhattam, mennyire jó a törekvésük. Összehozni az embereket politikamentesen, erősíteni a magyarságtudatot, visszaadni a hitet önmagunkban és Istenben. Szó szerint a puszta kellős közepén volt a rendezvény, mégis öröm volt látni, mennyien eljöttek. Sokféle program volt. Az élőképektől a gyerekjátszótéren és az iparosvásáron keresztül a komoly előadásokig.

Nagyon messze tudtunk leparkolni, de megérte a gyaloglás.

Torokszorító volt a Szent Korona "körüljárása" lovasokkal, a vérszerződés felidézése és sok szép magyar szokás megelevenítése. Többtízezer torokból a Himnusz fenségesen szólt.

Amit még javítani kell, az a szervezés. Különböző sátrakban más-más témákban voltak értékes előadások, de nem lehetett tudni, melyikben és mikor. Ez ott a helyszínen nagyon bosszantó volt, remélem majd felteszik a honlapjukra.

Hoztam néhány képet ízelítőül:

Útban a tribün felé

Lovasok! Nyeltük a port, de megérte!

Az iparosok némelyike még zenélt is

Ezt nem lehetett kihagyni;)))

Csudafinom ételek! (semmi hamburger, hotdog!)

A gyerekjátszótér bejárata (nem akármilyen felirattal)

Üzenet a magyaroknak

Pio atya üzenete

"Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!"

Nemrég volt Nagyboldogasszony ünnepe. Pio atya egy XX. századi szent, aki a fenti idézetben a Magyarok Nagyasszonyára, a Szűzanyára utalt. Honnan venne ilyen gondolatokat egy olaszországi szerzetes, ha nem onnan, hogy TUDJA!

Ám ehhez nekünk is tennünk kell, nemcsak keseregni vagy sajnálni magunkat. Leírom most azt az imát, amelyet én naponta többször elmondok Hazánkért:

Most segíts meg Mária,

Óh irgalmas Szűzanya!

Keservét a búnak, bajnak,

Eloszlatni van hatalmad.

Hol ember már nem segíthet,

A Te erőd nem törik meg!

Hő imáit gyermekidnek,

Nem, Te soha nem veted meg.

Hol a szükség kínja nagy,

Mutasd meg, hogy Anya vagy!

Most segíts meg Mária,

Óh irgalmas Szűzanya!

Az elveszett Vasárnap

Az egyik vidéki újságban ezt a különös hirdetést tette közzé valaki:

„Elvesztettem a vasárnapomat, minden útbaigazításért, mely segít megtalálni, jutalmat fizetek.”dr. Majer

Dr. Majer egy régi, de előkelő házban lakott a város szélén. Orvos volt, de már jól megérdemelt nyugdíját élvezte. A következő napokban annyi látogatója jött az orvosnak, hogy az öreg házvezetőnő nem győzött ajtót nyitni. Ennyi vendég még sohasem fordult meg a doktor házában.
Először a rendőrfőnök érkezett és jegyzőkönyvet akart felvenni az elveszett dolgokról, az eltűnés körülményeiről. De az orvos így válaszolt:
– Mióta elvesztettem a vasárnapot, azt sem tudom már, hogy milyen volt. Gyermekkoromban még megvolt. Édesanyám gondoskodott róla, hogy el ne veszítsem. Mindössze 16 éves voltam, mikor ő meghalt. Talán minden ezzel van összefüggésben.
Nemsokára megérkezett a vendéglős.
– Mivel a vasárnap igen jelentős mértékben attól függ, hogy mit eszik az ember, legyen szabad fölajánlani szolgálataimat.Az orvosnak azonban nem volt hiánya ennivalóban.Házvezetőnője igen jól főzött.Hétfőn reggel eljött egy bútorgyáros és lelkesen beszélt a legújabb, kényelmes ágyakról, amelyben oly jól lehet vasárnap pihenni. Ezáltal minden hétköznap szinte vasárnappá változhat. Az orvos azonban neki is udvariasan nemet mondott. Ő nem szeret lustálkodni és nincs semmi baja az alvással. Egyébként is a vasárnap még nem lesz vasárnap azáltal, hogy jól alszik az ember.
Hamarosan jelentkezett egy ruhaüzlet vezetője.
Mivel a szép ruha megváltoztatja az embert, azt gondolom, hogy a vasárnap attól is függ, hogy milyen ruhába öltözködünk. Az orvos őt is leintette. Van elég ruhám, életem végéig el vagyok látva.
Egy utazótársaság ügynöke különféle utazásokat ajánlott az orvosnak. A természet szépsége, ünnepi hangulata bizonyára segít megtalálni az elveszett vasárnapot.Így jöttek szinte körmenetben mindazok, akik hajlandók voltak, persze jó pénzért, megkeresni az elveszett vasárnapot.
Ajánlásukra azonban az orvos nemmel válaszolt.
Késő este, egy idős pap, aki sokáig működött a misszióban, kereste fel a doktort.
– Igen megkapott az újságban megjelent hirdetése – mondotta a lelkipásztor.
Messze Afrikában én is igen sokat gondolkoztam ezen a problémán. Az orvos elbeszélte a papnak, kik keresték fel a nap folyamán
– Én hosszú évekig éltem a négerek között, akik csak két ünnepet ismertek: egy tavaszi és egy aratási ünnepet a nagy Szellem tiszteletére – válaszolta a misszionárius atya. Ennek ellenére ezek a feketék tisztában voltak az ünnep, a vasárnap lényegével, jobban, mint mi keresztények. Tőlük hallottam ezt az érdekes történetet is. Ha megengedi doktor úr, talán elmesélem.

Az állatok megirigyelték egyszer, hogy az embereknek ünnepnapjuk is van. Összegyűltek tehát és arról vitatkoztak, hogy mi is az az ünnep? Mi tesz egy napot ünneppé? Az egyik azt mondotta: a sok evés. A másik: a szép ruha. A harmadik: a pihenés.
Mindezt ők is megkapták a nagy Szellemtől és még sincs ünnepük.
– Ezt szórul szóra én is átéltem a mai napon, szólt közbe a doktor. Hasonló ajánlatokkal jöttek hozzám is az emberek.
– Igen, igen, válaszolta a pap, de engedje meg, hogy befejezzem a tanulságos mesét. Mikor a négerek meghallották, miről tanácskoznak az állatok, nagyot nevettek és azt mondották: hogyan lehetne ünnepe annak, aki nem tud a nagy Szellemmel beszélni? . . . Hiába rendez valaki fényes lakomát, hiába hív vendégeket, ez még nem teszi ünneppé a hétköznapot. Ünnepe csak annak van, aki meg tudja hívni a nagy Szellemet.
– No látjátok – mondtam a négereknek, én éppen azért jöttem hozzátok.
Megtanítalak titeket Istennel beszélni és meghívom Őt asztalotokhoz.Ezek után még sokat beszélt egymással az öreg doktor és a lelkipásztor.
Annyi azonban bizonyos, hogy ettől kezdve rendszeresen járt szentmisére az orvos. Sokan talán mosolyogtak ezért és megjegyezték: nézzétek, milyen maradi ez az öreg orvos! A doktor azonban nem törődött velük. Tudta, hogy mit csinál.

Elment Cseh Tamás

Tegnap este hosszan tartó, türelemmel viselt betegség után eltávozott közülünk

CSEH TAMÁS

Betölthetetlen űrt hagyott maga után. Tulajdonképpen Ő hozott össze a férjemmel éppen 34 évvel ezelőtt. Egymástól függetlenül mindketten nagyon szerettük. Akkoriban - és szerintem ma is - rétegműfajnak számított, amit képviselt. Egyéni stílusa vagy megérint valakit vagy nem.

Engem mind a mai napig elvarázsol...

Szívemben őrzöm mindörökké...

Nyugodj békében Tamás!

Kapcsold ki a hangot az "Emberi kéz és a homok" c. bejegyzésnél,kettővel ezelőtti bejegyzés. Sajna nem tudtam úgy megcsinálni, hogy ne induljon el automatikusan:((

Csak egy Anya

Egy nőtől, aki éppen a jogosítványát akarta megújítani a megyei hivatalban a hivatalnok hölgy megkérdezte, hogy mi a foglalkozása. A nő hezitált, nem igazán tudta, hogyan határozza meg a munkáját.
Úgy értem -magyarázta a hivatalnok- van munkája, vagy csak ...?
''Persze, hogy van munkám,"- csattant fel a nő, ''Anya vagyok."
''Az anyaság nem számít foglalkozásnak, a háztartásbeli a megfelelő szó!"- hangsúlyozta a hivatalnok.
Egészen addig a napig nem is jutott eszembe a történet, amíg egyszercsak
ugyanebbe a szituációba nem kerültem a polgármesteri hivatalban.
A hivatalnok láthatóan egy karrierista hölgy volt, kiegyensúlyozott, hatékony és megszállottja az olyan fontosnak hangzó címeknek, mint:
"Hivatali Vallató" vagy ''Városi Nyilvántartó".
''Mi a foglalkozása? "-kérdezte.
Mi késztetett rá, hogy ezt válaszoljam, nem tudom, csak úgy kibuktak belőlem a szavak.
''Tudományos munkatárs vagyok a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén.''
A hivatalnok megdermedt, a golyóstoll megállt a kezében és úgy nézett rám, mint aki rosszul hall.
Megismételtem lassan, kihangsúlyozva a fontos szavakat.
Majd csodálattal néztem, amint a kijelentésemet fekete nyomtatott betűkkel a hivatalos nyomtatványra írta.
''Megkérdezhetem, "-kezdte a hivatalnok érdeklődéssel-
"Pontosan mit csinál ezen a területen?"
Hűvösen, minden izgatottság nélkül a hangomban, hallottam magam válaszolni:
"Továbbképző kutatómunkát végzek, (amit az anyák nem)
laboratóriumban és terepen,
(általában úgy mondom a házban és a házon kívül).
A főnökömnek dolgozom (az Úrnak elsősorban, aztán az egész családnak),
szereztem már négy elismerést (mind lány).
Természetesen ez a munka az egyik legelhivatottabb a földön,
(akar valaki ellentmondani? )
és gyakran napi 14 órát dolgozom (a 24 közelebb áll a valósághoz).
De a munkám több kihívást tartogat, mint a legtöbb átlagos karrier és az elismerés sokkal kielégítőbb, mint pusztán a pénz.''
A hivatalnok egyre növekvő elismeréssel töltötte ki a nyomtatványomat, felállt és személyesen kísért az ajtóhoz.
Amint ráhajtottam a kocsifelhajtónkra, a csodálatos új karrieremben elmerülve, szaladtak elém a laborasszisztenseim : 13, 7 és 3 évesek.
Az emeletről hallottam a gyermekfejlődési programunk új kísérleti modelljét (6 hónapos kisbabánkat), amint egy új hangmintát tesztelt. Úgy éreztem, csapást mértem a bürokráciára!
Úgy tűntem fel előttük, mint aki sokkal előkelőbb és nélkülözhetetlenebbaz emberiség számára, mint "csak egy másik Anya''.
Anyaság!
Micsoda nagyszerű karrier! Különösen, ha egy cím is van az ajtón.
Akkor a Nagymamák
"Vezető tudományos munkatársak a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén '',
és a Dédnagymamák
''Ügyvezető tudományos munkatársak"?
Szerintem igen!!!
És hiszem, hogy a nagynénik
"Tudományos munkatárs-helyettesek".

Az emberi kéz és a homok

Mese

Volt egyszer egy király és annak két lánya. Nagyon szépek voltak és rendkívül eszesek, de titokzatos betegségben szenvedtek. Karjuk és lábuk fokozatosan elgyengült, ugyanakkor látásuk és hallásuk is csökkent. Serdülő korukra már csak néhány lépést tudtak tenni és a kanalat is nehezen emelték a szájukhoz; látásuk csak arra volt elegendő, hogy a tükörbe nézzenek és csak azt hallották meg, amit a fülükbe ordítottak.

Sok orvos megpróbálkozott minden tudományával, de egyik sem tudta legyőzni a betegséget.Egyik nap egy öregember érkezett az udvarba, akiről az a hír járta, hogy ismeri az élet titkát. A királyi udvar apraja–nagyja arra kérte, segítsen a hercegkisasszonyokon. Az öreg megsajnálta a lányokat.

Mindegyiküknek adott egy vessző- kosarat csukott fedéllel és azt mondta:

– Fogjátok, vigyázzatok rájuk és meg fogtok gyógyulni.

A hercegkisasszonyok örömmel és várakozással telve felemelték a fedelet, de benne olyasmit láttak, ami borzalommal töltötte el őket. Mind a két kosárban egy betegségtől meggyötört gyermek feküdt, még náluk is nyomorultabb és szenvedőbb.

Az idősebbik gyorsan visszacsukta a kosár fedelét és dühében az ablakon keresztül a folyóba dobta.

Húga úgy érezte, hogy valami új érzés tölti el szívét. Bár minden mozdulat fájdalmat okozott, karjába vette a gyermeket és ringatni kezdte. Attól a perctől kezdve a hercegkisasszony nem gondolt másra, mint a gyermek ápolására. Virrasztott vele éjjel, figyelt a legkisebb javulásra is, szeretettel segített neki mindenben. Így betegsége lassanként kezdett múlni.

Majdnem hét évvel később, valami hihetetlen dolog történt.

Egy reggelen a hercegkisasszony örömkiáltást hallott és a gyermek szobájába sietett. Kis betege helyett egy fiatal, egészséges és életerős herceget talált.A herceg rámosolygott és így szólt:

– Én voltam a gyermek. Varázslat sújtott, de a szereteted megszabadított. Most én segítek rajtad.Egy italt adott a lánynak. Elég volt egy korty, és a lány teljesen egészségesnek érezte magát. A hálás leány egy szívességet kért:

– Engedd, hogy egy kortynyit ebből az orvosságból elvigyek a nővéremnek, hogy ő is meggyógyuljon.

– A nővéredben nincs igazi részvét, az ital nem segíthet rajta– válaszolta a herceg.

Ennek ellenére a hercegkisasszony a nővéréhez sietett, aki már béna volt. Ajkához emelte az italt, de rögtön kiköpte és dühösen kiáltotta:

– Meg akarsz mérgezni?

A herceg és a kisebbik leány természetesen összeházasodott és boldogan, elégedetten éltek.

Kérdések kérdése

Most eldől, lesz-e még magyar nemzet a világon, vagy pedig megindul az az óriási felszámolás, amit a történelem nemzethalálnak nevez. Az ilyen nemzethalál fokozatos szétesésben szokott megnyilvánulni. Először megbénul az a nagy erkölcsi és szellemi erő, amely egy történelmileg adott embercsoportot nemzetté szervez. Azután meglazulnak azok a lelki kapcsolatok amelyek az ország lakóit a nép élő egységébe fűzik. Az emberek nem vállalják a népükkel való közösség terheit, nem értékelik ennek a közösségnek becsét, nem gyönyörködnek önnön népük jellemző vonásaiban s nem élnek a néplélek teremtette életformák áldásaival, ajkukon megromlik a nyelv muzsikája.
A nemzeti lét kérdése a mindenkori nemzedékre nézve az egyéni lét kérdése is. Ha maga a nemzet beteg, hiába dolgoznak polgárai; ha a közélet megromlott, a békétlenség átmegy a társadalom minden porcikájába; ha a közéletet erkölcsi kór pusztítja, megromlik az egyeseknek erkölcsi érzéke is. Ne higgye tehát senki, hogy a köz sorsa nem vág bele léte elevenjébe. A naponkénti kenyered, családi békességed, a rajtad levő ruha, a hajlékod csendje és tisztasága, pénzed értéke, ígéreteid erkölcsi fedezete, törvényeidnek hatálya függ attól, élő nemzet fia vagy-e vagy egy halott nemzeté. Mi együtt állunk és együtt esünk, együtt élünk és együtt halunk, mert egyetlenegy élő alkotás vagyunk Isten kezében. A fazék csak a maga egészében fazék, a részeiben már haszontalan cserép.
A nemzeti lét kérdése erkölcsi kérdés. Erkölcsi kérdés a gazdasági élet, mert függ a munkától, a fogyasztástól, a mgbízhatóságtól; a szorgalom, becsület, egyszerűség megannyi erkölcsi tulajdonság. Erkölcsi kérdés a helyes politika is mert igazságérzettől, jóakarattól, megbízhatóságtól, szerénységtől és becsületérzéstől függ.
Az erkölcsi kérdés Isten-kérdés. Nincs ezen a földön semmiféle szenvedély, ihletés, amelyik erősebb legyen, mint az élő Isten személyes hatása. Annak az Istennek személyes hatása, aki népe számára megadta a törvényt a tízparancsolatban, és summázta azt a szeretet új parancsolatában.
Az Isten-kérdés a Krisztus-kérdés. Jézus Krisztusban, a vele való élet közössége által termi meg szívem azt az engedelmességet, amelyben Isten törvénye élethivatásommá, parancsa rendeltetésemmé változik. Olyan rendeltetésemmé, amelynek betöltésével érzem magam a legszabadabbnak, legegyénibbnek és legboldogabbnak.

Ravasz lászló
Budapest, 1947.február 16.