Nem vagy egyedül

"Jó pillanataidban angyalok vannak körülötted. Ha nem is látod, de érzed őket.

Kétszer hiszed azt, hogy magadra vagy hagyva. Először, amikor megszületsz. Másodszor, amikor meghalsz. De lám: a születésednél az anyád nyom, a bába húz, az orvos mosdat, miközben belőled az elhagyatottság rémülete bömböl. És amikor meghalsz, tapasztalni fogod, hogy nemcsak sírva búcsúznak tőled az élők, de várnak odaát a szellemi testvéreid is. Innen engednek, ott elkapnak, mint egy légtornászt az egyedüli, veszedelmes forgása után.

Vannak társaid. Még akkor is, ha életed során keményen dolgoztál azon, hogy ne legyenek. Önmagad körül forogtál. Önző voltál. Rabul ejtett az ÉN, ÉN, ÉN vak hatalma. Társtalan voltál, baráttalan, szeretettelen, minden ember előbb-utóbb idegen lett számodra, vagy ellenség. S ha nem bírtad a magányt, s kitártad a karodat mások felé, ellöktek, nem kellettél, vagy megriadtak tőled, mert látták, hogy menekülsz hozzájuk.

A mai, kórosan egocentrikus világban nem szeretjük a menekülőket. Taszítanak, mint a koldusok. A sok millió ember közül keveset szerettél, s kevesen szerettek... és azokat is gyakran elveszítetted. Előbb-utóbb terhessé vált a vonzalom, vagy neked, vagy neki.

Az "egyedül vagyok" riadalma még a legközelebbi hozzátartozóid mellett is elfogott. Hogy végső soron még a legközelebbi ember is fényévnyi távolságban él tőled. Egy másik bolygón. És mégis... Sohasem vagy egyedül. Angyalok vannak körülötted. Ha nem is érzed, nem is látod, de szeretve vagy. És segítenek élni. Ha nem segítenének, nem is élnél.

Ha valóban olyan magányos lennél, ahogy hiszed s tapasztalod, már nem is léteznél. Egy végtelen szeretetháló egyik szeme vagy. Szálak milliói fonnak át, s fűznek össze minden látható és láthatatlan lénnyel, s magával e csodálatos hálózat teremtőjével, akit nevezhetsz Istennek is. Egyszer kilépsz majd egód páncéljából, kinyílik a szemed, és látod majd, mennyi csodálatos testvéred van." /Müller Péter/

A kovács

Egy fiatalember jelentkezett állásra egy nyomtatással foglalkozó nagy cégnél. Már túl volt az első meghallgatáson és most az igazgatóval kellett találkoznia. Az igazgató átnézte a róla szóló jegyzetet, amely kiváló volt. Majd megkérdezte:
- Volt-e ösztöndíjad az iskolához?
- Nem – válaszolt a fiú.
- Édesapád fizette az iskolád?
- Igen – válaszolta.
- Mit dolgozik édesapád?
- Édesapám kovács.
Az igazgató megkérte, hogy mutassa meg a kezeit. A fiatalember megmutatta a kezeit amelyek hibátlanok és finomak voltak.
- Segítettél valamikor szüleidnek a munkájukban?
- Sohasem, mert szüleim mindig azt akarták, hogy tanuljak és többet olvassak. Sőt még a munkájukat is jobban el tudták végezni mint én.
Az igazgató így szólt:
- Van egy kérésem. Ma, ha majd hazaértél, mosd meg édesapád kezeit és holnap gyere vissza hozzám.
A fiatalember úgy érezte, hogy minden bizonnyal övé lesz az állás. Amikor hazaért megkérte édesapját, hogy engedje meg, hogy megmossa kezeit. Az apa furcsán érezte magát. Boldog volt, de nagyon zavart is ahogy megmutatta kezeit fiának. A gyermek aprólékosan megmosta kezeit. Most először figyelt fel apja kezeinek nagyon ráncos voltára és sok sebhelyére. Némely sérülése annyira érzékeny volt, hogy a bőr összerándult mikor hozzáért.
Most értette meg mit jelentett a munka ezeknek a kezeknek, hogy fizethessék iskoláját. A kéz sérülései volt az ára tanulmányainak és jövőjének.
Miután megmosta apja kezeit, a fiatalember egy darabig szótlanul állt, majd elkezdett rendet rakni a műhelyben és kitakarítani azt. Ezen az éjszakán sokáig beszélgettek egymással.
Másnap visszament az igazgatóhoz, aki felfigyelt a könnycseppre a szemében, amikor megkérdezte tőle:
- Mit csináltál és tanultál meg tegnap este?
- Megmostam apám kezeit és miután végeztem vele kitakarítottam a műhelyt. Most már tudom mit jelent értékelni szüleimet és hogy nélkülük nem lennék az aki ma vagyok. Miközben segítettem édesapámnak rájöttem, hogy csak önmagunkra hagyatkozva mennyire nehéz bármit is tenni. Felismertem, hogy milyen sokat jelent a család és hogy mennyire fontos egymás segítése.
- Pontosan erre van szükség a munkásaim között is – mondta az igazgató. – Olyan valakit akartam alkalmazni, aki fontosnak tartja egymás segítését, aki elismeri a másik kemény munkáját és akinek nem a pénz jelenti az egyedüli életcélt.

„Ha pedig valaki az övéiről és főképpen az ő házanépéről gondot nem visel: a hitet megtagadta.” – 1. Timótheus 5:8.

Még nem késő

Gyerekként mindannyian úgy tekintünk a szüleinkre, mint valóságos szuperhősökre, akik bármire képesek és nem félnek semmitől. És ahogy felnövünk, nem tudjuk elfogadni a gondolatot, hogy a szüleink már nem olyan erősek és rettenthetetlenek, mint azelőtt. Nehezünkre esik végignézni, ahogy a kor napról napra egyre jobban tönkreteszi őket. És a legnehezebb kibékülni azzal a tudattal, hogy a szüleink nem élhetnek örökké…

Szüleid elvesztése után a világ, amit addig ismertél, a felismerhetetlenségig megváltozik, másképp kezded látni a dolgokat, és az életed már soha többé nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt.

1. Sajnos akkor érted meg igazán, mennyire fontos a családod, amikor elveszíted azt. Miután elveszítetted a szüleidet, megérted, hogy nincs még egy olyan erős és feltétel nélküli szeretet a világon, mint a szülői szeretet. Végre megérted, hogy valahányszor megszidtak, vagy megtiltottak neked valamit, csak a javadat akarták. Megérted, hogy a szüleid bármire képesek lettek volna érted, és, miután őket elveszítetted, soha nem lesz már senki, aki ennyit tenne érted.

2. Megérted, hogy többé már nem vagy gyerek. Senki nem nevez már többé téged a fiának vagy a lányának. Amikor megbetegszel, senki nem hoz már neked meleg zoknit, készít mézes teát, vagy finom, házi levest.

3. Kimondhatatlanul szomorú leszel, hogy a szüleid már soha nem láthatják az unokáikat. Nem lesznek közös családi képeitek. A nagymama soha nem ajánlhatja fel a simogatását és gondoskodását, és nagyapa nem tanítja meg az unokákat az élet bölcsességeire.

4. Miután elveszítetted a szüleidet, nem leszel képes meghallgatni a barátaik vagy ismerőseik panaszait. Ezekben a pillanatokban úgy érzed majd, bármit, akár a lelkedet is odaadnád, ha csak még egyszer hallhatnád édesanyád hangját, ha csak még egyszer átölelhetne.

5. Ennek a veszteségnek a fájdalma soha nem múlik el. Természetesen az idő múlásával a sebek begyógyulnak, és a fájdalmas emlékek háttérbe szorulnak, de soha nem felejted el azt a napot, amikor elveszítetted a legfontosabb embert a világon.

6. Titokban irigyelni fogod azokat a barátaidat, akiknek még élnek a szüleik. Az ünnepek lesznek a legnehezebbek, amiket általában családi körben töltöttél el. Magányosnak és feldúltnak érzed magad, amikor a barátaid az otthon töltött vakációkról, ünnepekről mesélnek. Nagyon nehéz lesz, mert úgy érzed, bármit megadnál egy ilyen lehetőségért.

7. A születésnapokon és más jeles napokon összeszorul a torkod. Lehet, hogy már elmúltál 50 éves, és már saját gyerekeid vannak, de soha többet nem tudod visszahozni azt az ünnepi hangulatot az otthonodba, ami akkor uralkodott ott, amikor még a szüleid is veled voltak. Soha többé nem érzed már édesanyád ínycsiklandozó süteményének, vagy édesapád házi borának illatát.

8. Más szemmel nézed a világot. Miután elveszíted a szüleidet, megérted, hogy ők nem csak a szüleid voltak, hanem hétköznapi emberek is, és, mint bárki másnak, nekik is voltak problémáik, terheik, szükségleteik, amiket nem tudtak legyőzni. És amikor ráébredsz erre, mindennél jobban vágysz majd rá, hogy megbeszéld velük, hogy tanácsot adj, de ehhez már túl késő.

9. Valahányszor valami örömteli vagy éppen valami szomorú esemény történik az életedben, meg akarod majd osztani a szüleiddel. Akaratlanul is a telefonért nyúlsz, hogy felhívd azt a bizonyos ismerős számot, amire már senki nem fog válaszolni.

10. Sajnos csak azután érted meg, mennyire szeretted a szüleidet, és mennyire fontosak voltak a számodra, miután elveszítetted őket. Kimondhatatlanul fognak hiányozni. Arra vágysz majd, hogy beszélhess velük, hogy bocsánatot kérj, hogy csak még egyszer átölelhesd őket.

Ne várj, amíg túl késő lesz. Ne hagyd máskorra a fontos szavakat, amiket ki kellene mondani. Ne élj azzal a gondolattal, hogy még előtted áll az egész élet, és mindenre lesz alkalmad. Hívd fel a szüleidet, és mondd el nekik, mennyire szereted őket, mert senki nem tudhatja, mit hoz a holnap. Lehet, hogy holnap már túl késő lesz.

Levél Gyermekemnek

Talán már Magad is szülő vagy, mikor olvasod soraimat. Azért írok most, sok-sok évvel korábban Neked, hogy értsd, hogyan is szeretlek, és hogy én is megőrizzek minden pillanatot, amit Veled tölthetek. Lásd, biztosan emlékszel, mikor kicsi voltál, naponta játszottuk a kérdezz-feleleket.
- Tudod, mennyire szeretlek?
- Minden nap egy kicsikét jobban! – megfejthetetlen csoda, de így van ez.
Igézet, ami fogva tart, mióta először a karomban tarthattalak. Ismerem pontosan a bőröd tapintását, minden sebhelyedet. A hajad puhaságát, a hangodat, ahogy születésedtől máig változott.
Tudom milyen, amikor hozzám szólsz, hozzám bújsz, tőlem kérsz. És a tekinteted, amikor figyelsz, mert szólok hozzád, mesélek neked vagy magyarázok. Akkor is, amikor nem figyelsz rám, amikor százszor mondom el ugyanazt. Amikor bevallasz valami apró-cseprő ügyet. Amikor szigorú vagyok vagy mérges én akkor is Veled vagyok és szeretlek Téged!
Annyira szeretném jól csinálni! Néha valóban úgy érzem, hogy topon vagyok. Hogy boldog a lelked, elégedett. Olyankor én is szárnyalok. Máskor elszúrom. Te is érzed, hogy mehetne minden jobban. Gondterhelten elrévedezek: vajon mi marad belőlem Benned? Mit mesélsz majd, ha kérdezik, milyen volt az anyukád? És még inkább, mit őrzöl majd a szívedben? Úgy szeretném, hogy öröm, biztonság és fészek legyek számodra, amíg élek – és később, az emlékem ugyanúgy.
Én itt őrizlek magamban. Attól az áldott perctől, amikor megtudtam: a szívem alatt hordalak. Ajándék, hogy a vonásaidban látom magamat és a szüleimet. Az arcod az otthonom. Van ez a nagy, csodaszép és olykor kegyetlen világ. Vagyok benne én, és már jó ideje vagy benne Te is és itt van a kettőnk között élő törhetetlen szeretet. Néha jó volna belekiabálni a végtelenbe a hétköznapi csodát, hogy milyen hálás vagyok azért, hogy anya lehettem! Éppen a Te anyukád. Bárcsak tudnék így szeretni mindenkit és mindent, ilyen tiszta, mély és halhatatlan szeretettel, mint Téged! De akárhogy erőlködöm, ez csak Neked jut a szívemből.

Ölellek: Anya

(forrás: Naszvadi Judith)

Emlékszel?

Amikor elhoztál "azoktól", mert nem bírtad nézni, hogy a befagyott vizet nyalogattam a tálkámban hozzákötöttél az előszobai radiátorcsőhöz.
Attól féltél, ha beengedsz a lakásodba, az életedbe is beengedsz és azzal többé majd nem tudsz kitenni se innen, se onnan.
És mennyire igazad volt.
Mert amikor ötpercenként odajöttél megsimizni, és este elém tetted a vacsorámat... már tudtuk.
Te is, én is. Hogy egy hónap sem kellett és már fotelem volt a nappaliban.
És trónom a szívedben.
Sokszor néztünk mi már egymás szemébe.
És te már tudod, hogy mi kutyák is tudunk sírni.
Csak mi másképp tesszük, mint az emberek.
Mi a szívünkkel, a lelkünkkel sírunk veletek.
Csendben nyüszítve jajgatunk, vigasztalunk.
Mi vagyunk a legnagyobb lélekgyógyászok kerek e világon.
Mert minket akkor is sétálni kell vinni, ha esik, ha fúj, ha sírsz.
Nincs kifogás, mi terelünk.
A jó irányba. Megmutatjuk, ha szeretsz, szeretve vagy. Mi vagyunk a ti négylábú terapeutáitok.
Nem az embereknek kell elhinni, akik szavakkal mondják el, hogy jobb lesz.
Nekünk hidd el, hogy sosem vagy egyedül.
Ameddig mi vagyunk, addig nem.
És mi itt leszünk veletek....Veled. Mindig.
Cserébe csak annyit kell tenned, hogy szeretsz minket te is egy kicsit.
Mert mi nagyon szeretünk benneteket!